Sok kémkedés szenvedélyes szerelemmel fűszerezve. A Kettős játék elvileg ezt a rég bevált receptet alkalmazza, de Tony Gilroy rendező nem támaszkodik a megszokott romantikus kémfilmek sablonjaira. Sem a romantika, sem a kémkedés nem szokványos.

Az ördög ügyvédje, és a Bourne-trilógia forgatókönyvírója már a Michael Claytonnal is bebizonyította, hogy rendezni is nagyon tud. A Michel Claytonhoz képest új filmjének hangneme sokkal lazább, a Kettős játék tele van cinikus humorral és iróniával. De a szövevényes, a nézőt komoly agytornára késztető történetszövés és a multicégek színtelen, szagtalan, nyomasztóan ingerszegény világa a Kettős játékban is visszaköszön. A sokemeletes üvegpaloták irodalabirintusait ugyanannak a Robert Elswitnek a kameráján keresztül ismerjük meg, aki már a Michael Claytonnak az operatőre is volt. A film egyik alaphangulatát a hideg, szenvtelenül könyörtelen, saját törvényei szerint működő multibirodalmak atmoszférája adja.

A faxciripelés, mágneskártyákkal nyíló ajtók és kifogástalan öltönyük alá beizzadó hivatalnokok világával szemben viszont ott van a napfényes Róma, Dubai és a Bahamák gondtalan világa is. Főhőseink, a Julia Robert és Clive Owen által alakított Claire Stenwick és Ray Koval utóbbit cserélték le az előbbire. Ugyanis azelőtt CIA-ügynökként és brit titkosügynökként kevergették koktéljaikat a világ szebbnél szebb pontjain különböző fontos emberek társaságában, hogy kormányzati hírszerzői megbízatásaiknak eleget tegyenek.

Aztán rájöttek, akkor is jól tudnák kamatoztatni képességeiket, ha beszállnak a globális multicégek konkurenciaharcába. Ráadásul, ha megbízóikat is átverik, még meg is gazdagodhatnak. Tehát ahelyett, hogy a nemzetbiztonságra koncentrálnának, vagy a világot mentenék meg, a forradalmian új, piacokat átrendező fagyasztott pizzákra, vagy épp kozmetikai szerekre és azok gyártóira koncentrálnak.

A Kettős játék tehát az ipari kémkedés eddig nem túl ismert, rendkívül bizarr, kívülről nézve akár komikusnak is mondható világába kalauzol minket.
A kalauzolás persze szelíd szó, Tony Gilroy ugyanis inkább összezavarja és megvezeti a nézőt, ahogy a film szereplői is egytől egyig ezt teszik egymással.

Egyrészt a történetnek szinte csak a legvégén derül ki, hogy tulajdonképpen mi is az a termék, amiért megy a hajcihő (én sem árulom el, már így is segítettem). Másrészt a film cselekménye nem könnyen követhető, rövidebb, egymáshoz nem mindig kronologikusan kapcsolódó „fejezetekből” áll, felváltva meséli a jelen és a múlt eseményeit. De ne aggódjon, aki az első tíz percben elveszíti a fonalat, mert végül majd minden kérdésére választ kap, addig pedig belefeledkezhet a szerelmi jelenetekbe, amelyek Owen és Roberts között zajlanak.

A páros már a Closerben is jól működött együtt, most sincs ez másképp. Szórakoztató nézni azt a macska-egér játékot, ami köztük zajlik, mely során nem csak a néző, de sokszor még az általuk formált karakterek sem tudják, hogy épp ki a macska és ki az egér. Amúgy meg úgy tűnik, ez nem zavarja őket, kifejezetten élvezik ezt, az a perverziójuk, hogy átverjék a másikat, vagy az átverje őket. Ilyen labilis érzelmi alapon két dolog megy jól, a veszekedés és a szex. Mindkettőből van bőven.

De a rendező mindezt nem drámaként, szélsőséges kirobbanásokként tálalja, nem hagyja, hogy beleéljük magunkat a helyzetbe, vagy bármelyik karakter szerepébe, inkább egy fölényes pozíciót szán nekünk, így kedvünkre kuncoghatunk a szerelmi civódásokon és főleg gőzerővel agyalhatunk azon, hogy mikor, ki mond igazat.

A kémkedős történetsík sem hagyja hátradőlni a nézőt, sőt ez mozgatja meg igazán az agytekervényeket. A kémfilmek eddig megszokott eszköztárát ne is várjuk. Hihetetlen technikai vívmányok arzenálja helyett egy-egy lehallgató készülék és egy az irodai fénymásoló gépek munkáját figyelő szerkentyű szerepel csak a filmben. De nincsenek látványos robbantgatások, lövöldözések, autósüldözések sem.

A film „legerőszakosabb” jelenete az a rendkívül hatásos kezdő képsor, amin lelassítva látjuk a két vegyipari gigacég vezetőjét, amint egy szürke, esős napon magángépükkel és sleppjükkel a hátuk mögött egy reptéren vasalt öltönyben, eltorzult arccal megtépik egymást. Ezt a film ironikus alaphangulatának is kellőképp megágyazó pár perces kirohanást leszámítva nem az öklök harca dönti el, hogy ki nevet a végén, hanem csakis az ész. Ebben a többfrontos, a piac meghódításáért és a versenytárs megsemmisítéséért folyó stratégiai háborúban egyedül az alapos megfigyelés, az ellenfél gyengeségeinek tökéletes kiismerése és a pontos időzítés számít. Ennek megfelelően azok esnek el a küzdelemben, akik hagyják, hogy az érzelmeik irányítsák őket.

A két vállalatvezér szerepében Tom Wilkinsont és Paul Giamattit látjuk. Wilkinson - aki már a Michael Claytonban is együtt dolgozott Tony Gilroy-jal - zseniálisan játssza az agyvérzés határán álló, a darwini evolúciós elméletet nagyvállalatok szintjén értelmező, hatalmas irodájában magányosan basáskodó, ravasz Howard Tully-t. De maradandó élmény az is, ahogy Giamatti hozza a mitugrász, saját sikerétől és önimádatától megrészegült, alkalmazottai előtt showmanként parádézó Dick Garsikot – akinek karakteréhez egyértelműen mintául szolgált a Microsoft-vezér, Steve Ballmer.

Hogy végül kik maradnak talpon a háború végén, azt természetesen nem árulom el. Elég legyen csak annyi, hogy a film az utolsó pillanatáig tartogat meglepetéseket – bár ebből van olyan, ami előre sejthető -, és hogy „komoly” tanulsága a filmnek, hogy nem árt, ha egy ipari kém kémiából is jó.