Miközben a Tavaszi Fesztivál véget ért, elindult a Táncfórum előadássorozata és elkezdődött a Trafó Pendulum színházi ingajárata. A Forte Társulat új darabjában a filozófia vizeire „Isteni vidékekre” evezik, vagyis inkább táncol, a kormánylapát Horváth Csaba kezében.

Horváth Csaba és csapata legújabb munkájában is a szó és tett, akció és dikció világának a határaira, sőt azon túlra kalauzol. A ForteDanse Társulat két korábbi előadása, a Kalevala és Gorkij Éjjeli menedékhelye, Horváth Csabának egy új műfaj felé való elmozdulását jelzi. A koreográfus, aki maga is több előadásban szerepelt - amit nyugodt lelkiismerettel fizikai színháznak is nevezhetünk, - csupán az „előkészület” darabjai voltak. 

Néhány éve valami olyasmire vállalkozott, ami páratlan – a színészek testét táncossá és fordított irányban is működő táncos-színészekké alakította. Mostani darabjában megváltozott névvel, (Forte Társulat) a filozófiai diskurzus vizeire kalauzolt. Kétségtelen tény, hogy egy ismert történet, mint például az előző darab a Kalevala jobban „olvasható” volt, bár ebben az előadásban a fő cél a teljes átadás-befogadás élménye dominált, mert nem volt összefüggő történet, sem dramaturgia. 

Csak ízig-vérig mozgásszínészeket láttam, - nekem ez a legmegfelelőbb kifejezés, - végig feszülten figyeltem, sodort a lendület, részesévé váltam testük minden gesztusának s rezdülésének, ahogy színházat csináltak. 

A színpadon hosszúkás faltöredék s boltív imitáció. Talán a sztoa, a Tarka Csarnok romjai. Fényes fekete balettpadló mindenütt. A görög filozófia „királya” Platón világa alkalmassá tesz egyfajta színházi nyelvet, komoly mélységeket is elérő élet-halál kérdésektől kezdve, a filozofálgatás kabátjának kifordításáig – a humortól sem riadva vissza. Horváth Csaba most egy antik közlési módszert alkalmaz, a dialógust, ami Platónnál válik tudatosan használt új irodalmi műfajjá. 

Kérdezz-felelek kommunikációjában, mester és tanítvány diskurzusában a kérdező fejti ki a nézeteit (kérdéseik sorozatában), a válaszoló csak egyetérthet, vagy nem érthet egyet, s legfeljebb azt jelezheti, hogy nem érti a kérdést, de saját álláspontját nem fejti ki. Mert gyakran kimondhatatlan a végső igazság. 

Az előadás eleje már megadja a felütést: hét ember három hölgy és négy férfi áll velünk szemben. A szó, a verbum ereje hangzik, mintha hét filozófiai iskola magyarázná ugyanazt a tételt. Ez egyben az előadás alappillére az én olvasatomban: Hallgasd meg a másikat, gondolkozz el rajta, ne értelmezd, mit mond, csak halld meg amit, és ahogyan mondja. Földeáki Nóra tiszta csengő, artikulált szavak összességében közöl egy tételt, majd el-elakadó összegabalyodott szavak „őrültség-de-van-benne-rendszer” elvén dialógust kezd, talán éteri nyelven. A többiek másként reagálnak, ellenzik, elfordulnak, helyeselnek. 

Finom szarkazmus terjeng a levegőben, hát nem így vagyunk mi is sokszor, el akarunk valamit mondani, de nem megy a nyelv, az a fránya nyelv összeakad, mert ott belül valami eltörik. A többiek is felszólalnak, mindenki a magáét mondja az égi vagy földi dispután. Istenek vagy a sztoa filozófusai? Nem lényeges. A közlés, a kommunikáció nyelvét próbálgatják, egyikük, Krisztik Csaba négykézlábra ereszkedve állati hangokat hallat. Az is nyelv, mert kommunikál, csak mi nem értjük. 

A darab nem rendelkezik végig követhető dramaturgiával, de ez most nem is cél. Horváth Csaba most olyan egyéniségeket választott, akiknek mozdulatai, dikciói vagy egyszerű megnyilvánulásai kitöltik az egész előadást. Színészeit táncossá gyúrta, beszélteti, hol kiállnak mozdulatlanságba merevedve vagy kisebb csoportok uniszónókat adnak elő, s azt a táncos nyelvet közlik, ahol már nem kell szó, csak tett, amit maga egy páratlanul széles jelentéstartalommal rendelkező görög szó, a logosz takar – a testté, az aktussá vált szó nyelve. 

A koreográfiák nem nevezhetőek lágynak, vagy stílusosan szofisztikusnak, nélkülözik a patetikus kettősöket, vagy az érzelmes szólókat. Kemény világ ez, a feltárás akciójának mozdulatokon keresztüli karcossága és szögletessége teszi érdessé azt a világot, amit fel kell dolgoznunk magunkban, miközben részévé válunk a látottaknak. 

Külön érdeme az előadásnak, hogy az idősebb, tapasztaltabb generáció nem csak szó szerint hangot, de komoly szerepet kap. Fejet hajtok e nemes gesztus előtt, mert Lőrinc Katalin, Gantner István, és Zarnóczai Gizella táncművészek valami olyasféle finomságot, és bölcsességet képviselnek, amit ritkán látok. Talán Raffaello Athéni iskolájának a pillanatképe s világa jut eszembe, a festmény origójában Platón és Arisztotelész „felvonultatása” mellett most itt jelen van Szókratész is. Ők hárman KÉP-viselnek valamiféle szellemi hidat. 

Szövegtöredékeket is azzal a méltósággal adják elő, amilyenek ők maguk. Kiemelkedik Zarnóczai Gizella Szókratész párbeszéde s a másik két Öreg bölcs-szarkasztikus replikái. Mozdulatlanul ülnek, nincs zene, most a szó erejét közlik. Bár táncosokat ritkán hallani beszélni, mégis ezt az akadályt is magas ívben ugrották át – igazi drámát láthatunk. S amennyire a szó törékeny, annyira van azért ereje is. Formál, teremt s alakít. Ha nem fojtják belénk. 

Számomra a legdrámaiabb és legerősebb koreográfia: Heterogén párosok alakulnak, amikben mindenki részt vesz. Egyetlen közös vonás egy férfi keze egy női torkon. A dobások, és emelések s maga a tánc nélkülöz mindenfajta virtuozitást, inkább testük komplex rezdüléseivel „dolgoznak”, ezért figyel az ember oly nagyon. Külön figyelemre méltó: a balettpadló maximális kihasználása. Két mobilis szőnyeget egymásra fektetve több funkciósan is lehet használni: el lehet rejtőzni alatta, fel lehet tekerni, sőt bele is lehet gyömöszölni valakit, és ha kell a szót is bele lehet fojtani, miközben eltemetik a föld alá. 

Valamiféle tükörképe ennek a kommunikációban elidegenedett világnak, ez rólunk szól, a szemtől szembe szó helyett az egymás feje feletti elbeszélés világa. 
A három bölcs drámailag előadott nézeteit a nagy testű táncos Andrássy Máté táncszólója töri meg, zavarja őket, kezével, lábával rúg-kapál, közben anyaszült mezítelenre vetkőzve közölni akar valamit, az engem-is-vegyetek-észre magányosságának és elszigetelődött jajkiáltásainak ad néma hangot.
A tanítványok szétesnek, próbálkoznak, összejönnek, még-még néhány mozdulatra korlátozott közös koreográfiában szimfóniát, együtthangzást képviselnek. Eközben Lőrinc Katalin, Gantner István, és Zarnóczai Gizella, a három filozófus-isten lassan átvonul a színpadon, s a rendezői balon helyet foglalnak az égi Pantheonban. Bölcs-hideg szemekkel figyelnek. 

A többiek egyenként beletekerednek a fekete föld-padlóba, még elmondanak egy-két bölcsességet, majd látványosan széthullanak, s hangos puffanással lezuhannak. Azt hiszem a közel száz percnyi előadás, - néhány pillanatát kivéve - azért testünket és lelkünket teljes mértékben lekötötte.