Nem könnyű kijelölni egy-egy művészettörténeti korszakhatárt, és persze azt is nehéz megállapítani, mikor kezdődött az ún. modern Európában. Minden esetre a Corvina művészettörténeti sorozatának 14. kötete Munch A sikoly című 1893-ban festett képével indul, de ugyanez a kép szerepel a 13. kötet vége felé, ami után Klimt következik. A helyzet bonyolult.

Ellana Princi művészettörténész, Az expresszionizmustól a szürrealizmusig című 14-es kötet írója és egyben szerkesztője azt javasolja, hogy 1907-et jelöljük ki kezdőpontnak, mert ebben az évben rendezi Cézanne első, gyűjteményes kiállítását az Őszi Szalonban, illetve ebben az évben festi meg Picasso Az avignoni kisasszonyokat. Annyira mozgalmas a múltszázadforduló világa, annyi forradalmi mű, eljárás születik ezekben az években, hogy szinte túlhajtják a képzőművészek a „radikálisan újat” gyötrő elvét. 

Így aztán a huszadik század elejére teljesen átrajzolódik a festészet és a szobrászat világa, ahogy átrajzolódnak földrajzi határok, tűnnek el dinasztiák, épülnek fel metropoliszok a semmiből. A művészet pedig egyszerűen csak „lereagálja a változó világot”, mely oly sokrétű, hogy minden évtizedének könyvtárnyi irodalma van.

Ellena Princi a megfelelő arányokban adagolja és mondja fel a kánont, illetve terít szét anekdotákat, kis színeseket. Ahogy a „Vadak” megpróbálták az 1800-as évek végén vad színeikkel lehatárolták a teret, úgy jelöli ki a művészettörténeti interpretációk útvonalait a könyv szerzője. Egy-egy művész súlyát nyilvánvalóan a publikált képek számával lehet érzékeltetni, de Princi számára nem a protokoll a legfontosabb szempont, hanem az, hogy mely művészekkel tudja leginkább reprezentálni a változó kort. 

Így fordulhat elő, hogy a Die Brücke-csoporthoz tartozó Ernst Ludwig Kirchner közel húsz képpel szerepel a kötetben, míg a sokkal ismertebb Salvador Dalitól – akivel zárul a kötet - csak öt képet választott a szerkesztő. Az olasz művészettörténész abszolút kedvence viszont a legtöbb képpel szereplő Chirico. Szintén nem kapja meg a kötelező hangsúlyokat Kokoschka és Schiele, ugyanakkor Picasso a század fölé magasodó alakját kellő tisztelettel övezi. 

A szerkesztő merészségét, és illusztratív szándékát mutatja, hogy a kötet anyagába beválogatta a futurista festő Gerardo Dottori A Duce című 1934-es festményét, illetve Giuseppee Terragni Fasiszta székház épületének fotóját, mely úgy néz ki, mint egy hatvanas években átadott szocreál üdülő a Balaton partján. És végül hadd említsük meg: öröm volt nyugtázni, hogy e kötetbe már bekerült egy magyar, mégpedig Moholy-Nagy László 1923-as Bauhaus-plakátja.