Lehet-e műalkotásnak tekinteni egy orr átplasztikázását vagy egy koponya rendbetételét? Egy New York-i galéria plasztikai műtétekről készült fotókból állított össze kiállítást az előtte-alatta-utána alapon.
„Megtaníthatom Önöknek az arcfelvarrás technikáját, itt kell vágni, ott kellTöbbségében azonban a műtött páciensek külsejének alakulása követhető nyomon, valamint azoknak a megmentése, akiknek a plasztikai sebészet adta vissza emberi arcát: egy nőnek, akinek egy kutya leszakította az orrát, és a homlokából vett szövettel építették újra, nyúlszájú gyerekeknek, vagy olyanoknak, akik koponya-deformációval születtek.
Bemutatnak egy kislányt, aki hároméves korában súlyos autóbalesetet szenvedett és az évek során fokozatosan mintázták újra az arcát. Huszonegy évesen végre szép lány lett belőle. A nézők többsége megdöbben a kiállításon, de a vendégkönyv tanúsága szerint az összbenyomás egyáltalán nem negatív, akkor sem, ha van olyan, aki „zavarba ejtő kukkolásnak” nevezi, mert szerinte nagyon személyes dolgokról van szó, amelyeket nem szabad közszemlére tenni.
Van, aki szerint „technikai és tudományos értelemben izgalmas, esztétikai értelemben nem”. Akad viszont olyan is, aki azt állítja, a kiállítás „felnyitotta a szemét”. „Az élet nem áll meg, ha valakinek eltorzult az arca” – írta az egyik látogató. „A plasztikai sebészet állandó harc a szépség és a véredények illeszkedése között” – olvasható a galériában egy idézet Sir Harold Gillies-től, a plasztikai sebészet atyjától, aki két világháború széttört arcainak helyrehozásán munkálkodott Londonban.