Április 16-tól kezdődött s egészen a hónap végéig tart immár kilencedik alkalommal a Nemzeti Táncszínház szervezésében a Táncfórum nevet viselő programsorozat a Tánc világnapja tiszteletére. Külföldi és hazai bemutatók sorozatában van miből választani. A Táncfórum kiemelkedő eseménye Foltin Jolán koreográfus új darabja, a Tánczmester volt.

Még alig ért véget a Tavasz Fesztivál máris egy másik rendezvénysorozat gondoskodik arról, hogy mókuskerék hétköznapjainkból kiszakadva kedvünkre csemegézhessünk a kínálatból. Rangos színházi eseménye volt Foltin Jolán koreográfus-szerkesztő és Novák Eszter rendezésében a Tánczmester címet viselő táncszínházi darab. A Kossuth-díjas koreográfusnő nemrég alkotói estjére való készülődése közben fáradhatatlanul új darabba fogott a Honvéd Táncegyüttessel. 

A 60 éves Honvéd Táncegyüttestől megszokhattuk már, hogy a táncszínház megunhatatlan szigeteire navigál bennünket, s a felsorolás a lehetetlennel egyenlő: a nagy-formátumú táncdrámáktól a népi vígjátékokig, a klasszikus tragédiáktól a mesedarabokig sokféle repertoárral rendelkezik. Most egy jó figurára épített darabbal rukkolt elő. Egy a lényeg: a megközelítés egy cél érdekében. Annak a mérhetetlen gazdag "anyanyelvnek", a Kárpát-medencei néptánc kincs világnak a feltárása, amit divatos szóval, de tisztelettel kimondva mégis – hagyományőrzésnek hívunk. 

E táncszínház létrehozója, Novák Ferenc koreográfus-rendező: Ahogyan régen Bartók Béla és Kodály Zoltán kiemelte a népzenét a maga autentikus közegéből, s bevezette a koncertdobogóra, úgy tett Novák Ferenc is, aki a néptánc mozgásanyagából szuverén színpadi drámákat teremtett, nem beszűkült látásmóddal, hanem a műfajok határait lebontva új színekkel is keveredve. Ennek az örökségnek méltó folytatása a jelen darab is, a Tánczmester. 

Ki is ez a táncmester? Ő a „Mester, ki másokat bizonyos táncnemekre tanít, idomít…", aki elővezeti, aki elöl járja, aki megmutatja, aki kitalálja a híres szólót, a magyar magányt! Kofferjában valcer, polka, mazúr és ki tudja, még hány divathóbort. Az 1900-as években és különösen az első világháború utáni időkben változások szelei fújdogáltak. A tánc rendkívül fontos szerepet töltött be a falusi ember életében, átszőtte ünnepeit, és dolgos hétköznapjait is színesebbé tette. 

A falusi fiatalság egyik legkedveltebb szórakozása is volt a múltban, a különböző táncalkalmak jelentették a fiatalok ismerkedési lehetőségeit és az emberekkel való érintkezés társas formáit is. Nagyon fontos volt tehát falun, hogy mindenki tudjon táncolni, s arra törekedtek, hogy az élő és éppen divatos „módi” táncokat időben megtanulják. Elterjesztésükben különösen nagy szerepük volt az iparosmestereknek, de a katonáskodás, a hazatérő cselédlányok is, valamint a hivatásos táncmesterek, sőt a falusi értelmiség is. Ennek eredményeként jelentek meg a tánciskolák. 

Egy jó darabhoz gyakran elég egy jó figura, vagy egy kiváló ötlet. Mint ez a táncmű is egy létező karakterre épít, s eköré épül a világosan átlátható dramaturgia. A történet egyszerű: Ismeretlen táncmester érkezik a faluba. Öt-hat héten át órákat ad, majd a záró vizsgabálon bemutatja mindenki a tanultakat. Meg kell tanítani az „új divatot” a „kemény fából faragott” zabolátlan ifjúságnak, elhozni a kötött „módit” oda, ahol mindenki tudja: „a magyar néptánc szabad tánc, mert a puszta természetesség eszméje áll mögötte, mely a lélekből fakad”. Ez az ellentétek-vonzák-egymás világban nagyszerű formai lehetőségek tárulkoztak fel ezen az estén, egyfelől a fanyar humortól kezdve, a finom öngúnyon át, a mélyreható „lélekbúvárkodásig”, másrészt a magyar néptáncoktól a míves „úri” táncok felvonultatásáig. 

A bíborfüggöny még zárva van, s promenád zene szól. Majd a megnyílt térben magányos figura ül kezébe temetett arccal a rendezői balon. Ő maga az: a táncmester. A tér berendezése és a díszlet egyszerű. Csend van. A terem sarkában maga elé néz. Feláll s elindul, hogy „bemutassa” nekünk a leendő játékteret. Makovínyi Tibornak nincs könnyű helyzete. Sem zene, sem szó most nem segít. Egy színházi teret kell valóságossá formálni, s most magányosan, - ő és a tér - olyan színházi eszközt kell használnia, amit a színész-táncos aurájának hívnak. Ez vagy élettel teremtődik meg, vagy üressé válik s nézhetetlenné. 

De aki közel harminc éve teszi ezt, mint Makovínyi, az előző mezsgyén jár: tekintetével, minden porcikájával, a tér bejárásával, „életet” teremt a nézők árgus szemeinek kereszttüzében. Hátul az ablakon s ajtón kikerekedett szemek és enyhén eltorzult arcok – a falusi fiatalok - lapulnak az üvegre, megteremtve jó felütésként a humorforrás lehetőségeit s az egész darab hangulatára jellemző könnyed s vidám atmoszférát. A hét tételből álló darabot egy prózai csetlő-botló figura (Chován Gábor) – ha úgy tetszik a narrátor – fogja össze. Feladata a részben magyar irodalmi és hozzáírt szövegekben a magyarázat: a magyar tánc „dicsőítése”, a magyar lélek feltérképezése és bemutatása. Mert voltak s vannak olyan nagyjaink, akik észrevették ezt a gyönyörű kincset, amit néptáncnak hívnak: Csokonai, Berzsenyi, Garay, Jókai, Arany. 

Ez a darab Makovínyi Tibor jutalomjátéka. Méltán. Huszonhat éve oszlopos tagja az együttesnek, mesteri ötlet volt rábízni e nemes és egyszerre nehéz feladatot, minden porcikájában eredeti, sallangmentes, hiteles és csupa szív táncos. A táncmesteri figurája komplex s ezért nehéz megformálni, mert kiváló tánctudást és színészi feladatokat igényel egyszerre s ezt úgy kell megformálnia, hogy ne legyen „sok”. Egyszerre elegáns, határozott, enyhén poroszos ízzel, humorra érzékeny mestert kell megformálni, aki nem csak adni tud, hanem befogadni is a környezetéből. Egy egész darabot kell főszereplőként összefognia, egy kort bemutatni, színeket elővarázsolni a néptánc csodálatos kincseiből. És ezt kiválóan meg is teszi. 

A darab dramaturgiája egy hídra épül. A divatot áthozni, a módit átadni, újat integrálni egy meglévő tradícióba csak fegyelemmel lehet, odafigyeléssel, precíz ismétlésekkel. És éppen ebben van a rendezés kiválósága. Egy részről sok helyen a helyzetkomikumokra épülő történetet: Ki ne szeretné a chaplini csetlést-botlást? A magyar lélek, ami nehezen veszi az újat át, a lineáris-katonás balra vagy jobbraátot, összeütközik, de a lényeg, hogy mindig kitér előle, mert állandóan a népi magyar „heje-huja” táncba „fullad”. 

A mester „tessék” parancsszava, a „Hja, hogy mutassunk valamit!” válasza a vérükben lüktet, még akkor is mikor fokozatosan átveszik az ”újat”. Mert ilyen a magyar lélek: nehezen, de alkalmazkodik. Másik részről viszont komoly felhangjai vannak. Aki ad, annak venni is kell. Egy mester attól olyan ami: Nem tánclépésekbe bujtat, hanem megért másokat, felfogja a szív belső hangjait, a magyar lélek mélységeit: A magyar tánc igazi művészet, a valcer és a menüett gépi gyártmány - hangzik el Chován Gábor szájából. A mester is tanul, igyekszik megérteni a „miért ilyenek a magyarok” leckéjét. Nincs könnyű dolga, a szalontermek világát kell belepasszírozni egy falusi táncterembe, a pukkedlizés főúriságát előhozni, a paraszti egyszerűségbe.

A Tánczmester a világit hozza a népibe. Ez el is hangzik a mű során, keveredjen-e a régi az újjal, vegyen fel más arculatot is, vagy maradjon az ősi, jól kitaposott útján s ezt adja át a következő generációknak. Ez a nyílt üzenet a mának is szól, tud-e vagy egyáltalán kell-e megújulni a néptánc nyelvének, kell-e más műfajokkal keverednie. Mondjuk ki – igen, lehetséges, mivel erre vannak igen kiváló példák itthon. De van aki, marad a régi úton, s mégsem nosztalgiázik, régi-új út-közegeket keres, egy vibráló, s elértéktelenedett kapcsolatrendszerben vergődő világban.

És engedtessék meg megjegyeznem, hogy ebben a kiváló együttesben fiataloktól kezdve az idősebb generációkig rendkívüli karakterek vannak, akik tulajdonképpen mindent el tudnak játszani. Rutinosan és erővel telve élnek át belső-külső viharokat és létre tudnak hozni olyan élettel teli műveket, mint ez a mostani is. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy sok táncosuk megkapta a néptánc kultúra legmagasabb díjazását a Harangozó Gyula-díjat. Jó lenne megbecsülni őket, értékelni és továbbadni azt, amit tőlük kaptunk és kapunk.

Foltin Jolán és Novák Eszter érdeme az is, hogy változtat azon a képen, ami az átlag emberben létezik a magyar népzenéről s táncról, hogy az csak búvalbélelt, szomorú. Mennyi irónia és könnyed humor létezhet azért benne, még annak ellenére is, ha maga Arany János így vélekedett erről Chován Gábor szavain keresztül az előadás utolsó mondataiban: „Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen) Komoly-víg táncod, keleti fajom: Mikor feljajdul rátermett kezekben, A hegedű s méláz a cimbalom, És olykor a bú fátyola lebben, S kiront a jókedv táncban és dalon: Egy élet e tánc, melyben lélek a dal: Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.