Ionesco rinocéroszai után Èapek tudományos-utópisztikus szalamandrái is megérkeztek a Stúdió K-ba, tovább rontva az emberek túlélési esélyeit. Bemutatkozásuk 34 rövid jelenetet tartalmaz, 8 színészt, 2 zenészt, összesen több mint 60 szerep erejéig...

Andy, a szalamandra kezet is ráz, papagájként ismételgetve az állatkertben dolgozó takarító mondatait vagy a Blikk mondatait; egy másik csodaállat számolási tudományát mutatja be a cirkuszi porondon. A szalamandrák messzi földről, a csendes-óceáni szigetvilágból érkeznek modern rabszolgaként a civilizált világba, és a tényfeltáró show-műsorokba meghívott tudósok sem megmondhatói, hogyan nőhettek ember nagyságúra, illetve miként tanulhatott meg egy a Kovács János által felfedezett szigeten élő óriás kétéltű magyarul.
 

A Stúdió K máskor válogatott tárgyakkal telizsúfolt terében most csak egylábú asztalok kerülnek, imbolygó hajók belsejének, tévés beszélgető műsorok kellékeként, hitvesi ágyat, recepciót, katasztrófavédelmi tárgyalóasztalt, Duna-parti padot imitálva, a színészek pedig egyetlen furcsa figura karakterrajza helyett egymás után különböző szereplőket jelenítenek meg, azok fő vonásait karikírozva. A részeges matrózoktól, gyöngyhalász kapitánytól kezdve a hollywoodi sztárokon, külhoni tudósítókon, politikusokon, szakértőkön, egyszerű munkásokon és az angol királynőn át egészen a tévéző gyári munkásokig a mediatizált világ egész arzenálját vonultatva fel. 

Ezek a változtatások az élőzenei aláfestésekkel együtt az idei évad Skalpoljuk meg... és a Rinoceritisz előadásaihoz képest üdítő változatosságot lopnak a színház kis nézőterébe; az abszurd történet egy az újonnan felfedezett állatfaj által előidézett világvégéről azonban kevéssé metaforikus, mint a rinocéroszok története és kevéssé groteszk, mint a Skalpoljuk meg... széteső szerkezete. Jól követhetőn, kabarészerű struktúrával, kevés hirtelen meghökkentőt tartogatva számunkra, maga az emberi kapzsiság, a hatalom, hírnév, pénz utáni vágy, az ember hódító és leigázó hajlama nevel a gromoló-nyelven békésen halandzsázó szalamandrákból az egész emberiséget veszélyeztető tengeri szörnyeket. 

Az előadáson végigvonuló médiakritika mellett a regény-adaptációban Magyarország-paródiákra is sor kerül: utóbbiban nemcsak magyaros klisék kerülnek „elshowzás”-ra, hanem olyan apró, humoros gesztusokra is futja, mint a prémgalléros magyar rendőr vagy a beszélni kevéssé tudó fonetika professzorasszony felléptetése, továbbá az „úszó Duna” nyelvi leleménye – utóbbiban talán még nem úszott fel egyetlen ellenséges szalamandra sem, hiszen tengerünk egy szál se. 

A szalamandrák kora ma tulajdonképpen a tévét kapcsolgató emberé. Számára napi három-négy katasztrófa egy napon nem is olyan szokatlan, a vég, az „emberek alkonya” pedig wagneri utánérzésként „folyamat”. Hogy a folyamat ötletes ábrázolása és Èapek háború előtti felkiáltójele a még kevéssé erőteljes kórus záró kardalában mennyiben érint (meg) minket, akik „imádunk élni” és hallgatni ezt a sokat idézett, kissé elcsépelt klasszikus slágert – amolyan mulatságosan fantasztikus-tudományos kérdés; elég a szalamandra-komédia után gondolkodni rajta.