Az új Star Trek film látszólag már az első tíz percben látványosan szembeköpi a világ kettes számú űroperájának hagyományait, aztán szépen kiderül, hogy mégsem, és mindezt olyan elegánsan teszi, hogy a néző legfeljebb csettinteni tud rá. J.J. Abrams fiatal szereplőkkel forgatott, ám az eredeti karakterekhez visszanyúló mozija friss vért pumpál James T. Kirk és Mr. Spock kalandjaiba.

Az embernek elégedett mosoly terül szét az arcán, ahogy az immáron tizenegyedik Star Trek mozifilmet nézi: J.J.Abrams – többek között az Alias és a Lost tévésorozatok egyik alkotója – igazából nem is dönthetett volna ennél jobban. A rendező hagyta Picard kapitányt, Datát és a későbbi szériák szereplőit ott, ahol vannak, és visszanyúlt az eredeti, a kisképernyőn 1966-tól 1969-ig tevékenykedő, a moziban is számos alkalommal sikerrel vizsgázó társasághoz, de tekintetbe vette azt is, hogy William Shatner lassan 80 éves. Magyarán szólva ez itt minden szempontból egy új kezdet új színészekkel, friss dinamikával, amiben benne van ugyan a Star Trek jellegzetes filozofálgatósabb hangvétele is, ám a videoklip-esztétikához szokott mai hétévesek is garantáltan tátott szájjal bámulják majd.

Az alaphelyzet egyszerű: a rejtélyes módon, a semmiből felbukkant romulán hadúr, Nero (Eric Bana gyakorlatilag felismerhetetlen) érthetetlen bosszúvágytól hajtva felbukkan az űrben, és öngyilkos dühvel támadja a Föderáció érdekeltségeit - így a Földet is - egy különös, fekete lyukakat generáló gépezet segítségével. Többek között egy bizonyos George Kirk kapitány is áldozatul esik tombolásának. 22 évvel később Kirk fia, James T. és a frissen felavatott U.S.S. Enterprise legénysége is szembekerül Neróval, és a forrófejű kadét számára hamarosan kiderül, hogy az egész szituáció sokkal komplikáltabb annál, mint azt bárki is sejtette volna. Kirknek élete legbizarrabb találkozása után félre kell tenni ellenszenvét az Enterprise zöldfülű kapitányával, a vulkáni Spockkal szemben, hogy megoldják a helyzetet.

Abrams filmjének legnagyobb előnye a pörgős, gyorsra vett tempó, a szórakoztató, mindenféle erőltetettségtől mentes humor és a jól ismert figurák eredetihez hű, mégis formabontó feltámasztása. Chris Pine tökéletesen hozza a vagány, irritálóan magabiztos és vakmerő ifjú Kirköt, Zachary Quintónak még a szemöldökhúzogatása is kiköpött Leonard Nimoy, de a legtökéletesebb mimikai-karakterbeli azonosulást mégis Karl Urban (ha így esetleg nem ugrana be, ő volt Éomer A Gyűrűk urában) mutatja be McCoy doktor szerepében. Winona Ryder és az őszöreg Nimoy felbukkanása már tényleg csak hab a tortán. A film egy pillanatnyi szünetet sem enged, pont annyi benne a duma, amennyit egy hasonló alkotás elbír, nincs üres szócséplés, ami esetleg megakasztaná a dinamikát – valóban nehéz róla beszélni, mert itt gyakorlatilag minden a helyén van, és éppen ezért belekötni még nehezebb lenne.

Nem sokkal halála előtt a Star Trek univerzum kreátora, Gene Roddenberry azt mondta, reméli, hogy valaki egyszer fiatal szellemiséggel, fiatalos hévvel és energiával újítja majd fel a világszerte jól ismert mesét. Nos, az óhaj teljesült, Kirk, Spock, McCoy és a többiek készen állnak egy újabb sornyi mozifilmre. A siker borítékolható, a nézőnek tényleg csak annyi a dolga, hogy várja a folytatást. Pláne, hogy abban már minden bizonnyal klingonok is szerepelnek majd.