35 éve, 1974-ben jelent meg magyarul az Európa Modern Könyvtár sorozatábanz első Thomas Bernhard-könyv, a Fagy. Az ünnep kettős: Bernhard húsz éve, 1989-ben halt meg. Imponálóan egységes életművet hozott létre, és azt kell mondjuk, a hagyaték is hasonlóan erős nyelvi koncentráltságról tesz tanúbizonyságot. Most jelent meg a Díjaim című, hagyatékból előkerült mindössze 86 oldalas könyve.

Annak ellenére, hogy a Díjaim is hozza az egymásba ékelődő körmondatos szerkezeteket, a mániás ismétléseket, a hirtelen előtörő szuperlatívuszok és a túlzások halmozását, a könyv valójában a szerző talán legszórakoztatóbb könyve. Bernhard itt inkább szűkszavú, az emlékező szövegek szerkezete világosan tagolt, áttekinthető, bemérhető, az író nem sáncolja el magát az eszelős halmozások mögé. 

Sőt: olyan pőrén áll előttünk, mint még soha. Bevallja, hogy legalább huszonöt éve hordja ugyanazt a pulóvert és nadrágot, nem ismer fel bizonyos Mozart bizonyos zeneműveit, ő, akinek kifogástalan klasszikus zenei műveltsége van.
A kényszeres elágazásokkal teli körmondatai végtelenül szórakoztatóak, többek között azért is, mert teljességgel felszámolja az önmítoszát, magát pénzsóvárnak, részben idiótának írja le – vesd össze azt a részt, amelyikben egyik díja után járó pénzt egy ócska, korhadt padlójú romos házra költi, miközben az ingatlanos sokkal jobbnak tűnő ajánlatai nem is érdeklik.

Az egy óra alatt elolvasható könyv csábító társalgási témát ad a magyar olvasóknak: no igen, a hazai díjazási kabarétréfák szörnyű procedúráját juttatja az olvasó eszébe. Bárki számára világossá válhat, hogy a díjak érdekérvényesítési harcról szólnak, a díjazottak maguk mellékalakok, a díj üzen: a mi kutyánk kölykének adtuk a díjat, mi vagyunk a véleményformáló erő, a szerzőt megvettük, a dicsőség pedig valójában a miénk. Képmutatás és ostobaság az egész, kár is erről többet beszélni. Bernhard viszont beszél róla, mert őt nem a díjak sosem létezett presztizse érdekelte, hanem kizárólag a díjakkal járó pénz izgatja, amiből házat, menő autót vett, illetve kifizette az orvosi kezeléseit. 

Minden díjátadást felülmúlhatatlanul ízléstelennek és szellemtelennek jellemez, gúnnyal és megvetéssel szól az irodalmi élet hivatalnokairól, néhány kortársáról, ugyanakkor regényeire, és recepcióira is reflektálnak az írások. A zavarba ejtően személyes és őszinte könyvben magát mohónak írja le, olyan valakinek, akit megrészegít a 25.000 schillinges csekkek látványa. Megtudjuk, hogy melyik frankfurti panzióban írta át a Fagyot, szóval a Díjaim afféle naplóként is használható. Személyes könyv tehát, talán ezért is szerepel a könyvborítón (címlap, hátoldal, fül) három különböző fotó a szerzőről. 

A szimmetrikus elrendezésű kötet (első felében a díjak története, másodikban a díjátadókra írott kötelező beszédek kerültek) elkényezteti az olvasót pazarul megírt mondatokkal, olyanokkal, mint amilyet A Német Gyáriparosok Kulturális Körének Díjadománya című szövegben olvashatunk: „Mint oly sokszor, megint létezéslehetőségeim határáig jutottam, az orvosok pedig cserbenhagytak”.