K. nyilvánvalóan Kőszeg, és persze Kafka is kicsit, és Joseph K. is, akit ugyebár megrágalmaztak. Kőszeg írásai nem novellák, nem tárcák, nem publicisztikák, hanem sajátosan Kőszeg Ferencre jellemző szövegek, melyeket jórészt az emlékezés ural - kijelölt emlékpontjai mindig a jelenre mutatnak.

Ha el tudjuk engedni a könyvet, és nem úgy tekintünk rá, mint szépirodalmi vállalkozásra, sok örömünk lehet benne. Olyan világba kalauzol, ahol mindenki valaki, megismerünk egy arcképcsarnokot, melyben Pilinszky Jánosnak is szerepe van – történetesen Pilinszky Kőszeg anyjának a betege volt. Kőszeg hallotta a fehér garbós költő előadásában az Apokrifot, illetve elsők között ismerhette meg az Utószó című verset. Később a Szépirodalmi propagandistájaként minden költő alakját olyannak akarta látni, mint amilyen Pilinszky volt. 

A könyvet olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha nekünk is lenne egy anekdotázó, monket irodalmi sztorikkal, városi legendákkal szórakoztató nagybácsink, de az oda- és visszafelé is felmondott protokoll lista kissé leterheli a szöveget. 

Könyv sok-sok izgalmas megállapítást tartalmaz. 1956. október 6-án, Rajk temetésén - ahol a Rajk elítélésénél is jelen lévő Apró Antal beszédet mondott-, kitörhetett volna a forradalom, ha nem esik az eső. Ez jó.
Izgalmasak a történelem privát aspektusai is, Kőszeg például a lakásuk erkélyéről látta a Petőfi szobor felé vonuló tömeget. Látta, hogy az óvatosabbak akkor még csak csomót kötöttek a zászlókra, így nem látszódott a címer, ugyanakkor bármikor ki lehetett bontani. 

Azt sem olvastuk történelemkönyvekben, hogy azokat az egyetemistákat, akik 1957. október 23-án fotókat készítettek az 56-os tűntetések útvonaláról, azonnal kirúgták. Sőt, jutalomfalatokat is kapunk, ott van például a vicc: hogy mondják a Szabad Népet kínaiul? Link Hangnak.

A könyv első része bizonyos szempontból „fejlődésregény”, egy az ötvenes évek elején még szocialista nézeteket valló gimnazista nevelődéstörténete. A K. történetei nem szépirodalmi mű, de nagyon is korrekt memoárpróza, fényévekkel jobb mondjuk Vitray Tamás hasonló zsánerű nemrég megjelent önéletírásánál.

Kőszeg nem egyszer váratlanul töri meg meséjét, elkalandozik, idősíkokat váltogat. A hosszú év című 1956-ra fókuszáló közel száz oldalas "emlékkönyv" után a Magyar Narancsban 2007 júniusa és 2009 januárja között megjelent publicisztikák kaptak helyet, melyek szintén afféle életrajzi felvillanások, emlékek a holokausztról, 1956-ról, a forradalom utáni megtorlásokról, könyvkiadói kulisszákról.

Azon el lehet gondolkodni, hogy szerencsések-e, hogy egyes szám harmadik személyben adja elő a történetfoszlányokat, nem lett volna-e jobb Kőszeg privát élményeit egyes szám első személyben közölnie. 

Kőszeg tiszta fejjel, korrekten ír a konszolidáció kultúrpolitikájáról, korrekt a Horthy-korszak megítélésében, tisztességgel vállalja fel emberi gyengéit, az sem mondhatjuk, hogy jeleskedne az önmítosz gyártásában. Persze, kiolvasható a könyvből a demokratikus ellenzék afféle legendáriuma, de az adatközlés és a privát élményanyag összefésülése korrektnek mondható.