A publicisztika vagy kiszívja az író alkotói erejét, vagy termékenyítőleg hat rá. Vannak, akik a kanonizált életművükkel egyenértékű naplójegyzeteket és publicisztikákat hagynak maguk mögött, hiába, élj úgy, hogy nem hibázol. Márai úgy írt, hogy nem hibázott. Pedig volt, hogy naponta 2-3 cikket is leadott.

A Kuruzslók hajnala című könyvben Márai 1928 és 1930 között írt publicisztikáit olvashatjuk, és legalább olyan örömteli időtöltés ez, mint azoknak volt egykoron, akik egy kávéházban, 1929-ben a feketéjük mellé egy Márai publicisztikát olvashattak, mely még szinte meleg volt, mint a friss kenyér.

Vannak, akiknek életformája az írás. Ők vajon mit csináltak, amikor a publicisztikák begépelése közben villantak be azok a gondolatok, melyeket kemény fedelű könyvekben láttak volna szívesen, nem pedig egy napilap hasábjain, melyre másnap krumplit hámoz a cseléd.

Egy publicisztika kapcsán az ember többek között abban a vonatkozásban is megméri az írót, hogy az mennyire látott a jövőbe. Nos, Márai a jövőbe látott. Amikor arról írt 1928-ban, hogy a "Cseka beismert 1.700.000 embert", azaz hogy bevallotta: ennyi ember halt meg „e nagyhírű intézet hóhérainak kezén”, és fejtegeti az orosz tömeggyilkosságok adminisztrációját – nos, ebben nemcsak hogy előlegezi Európa keleti felére váró jövőt, de megcsillantja humorát is. 

Mert Márainak humora is van. „Oroszország végtelen, mint az emberi kegyetlenség és butaság…” – ezt a bonmot 1928-ban írja le, amikor nyugat-európai baloldal értelmisége a Szovjetunió nagyszerűségéről zengedez, és íróik úgy olvadoznak, mint vaj a pirítóson, csak azért, mert kiadták egymillió példányban Szovjetunióban a könyveiket, és kaviárt és pezsgőt kaptak reggelire a pirítós mellé a lehallgató készülékkel és besúgókkal teli szállodákban. 

Márai éleslátással tud felülemelkedni a napi híreken, megírja, hogy a „baloldali” forradalmaknak hajszálra ismétlődő törvényszerűségei vannak 1789 óta, és mindez kiolvasható az emberek jelleméből, becsvágyaiból. Bámulatos, ahogy a Thermidor című írásában költői eszközökkel megfelelteti 1789-es eseménysort a szovjet vérengzések motívumaival.

Az irodalmi kínálatot börzének nevezi, ironizál az analitikus francia regényeken, illetve azokon az írókon, akik Indiába, Polinéziába menekülnek azért, hogy a regényélményt suhogó pálmák és vonító hiénák távlatában adják elő – hiába tényleg ellenállhatatlan Márai humora. Mert – fejti ki bővebben – egy szexuális problémát szívesebben fogad a publikum, ha sakálok vonyítanak hozzá egy sáslevélből összefont kunyhó mellett, mint ha telefon csengene az elfojtott nyögésekhez egy harmadik emeleti párizsi lakásban.
Ilyen francia regényt nem olvastam, de azonnal eszembe jutott az Alexandriai négyes, melyet nem francia szerző írt, hanem angol, nem Polinéziában játszódott, hanem Alexandriában, de a többi stimmelt.

Máshol: Márai egy Mussolini-rendelet kapcsán - mely cenzúrázni akarta a sajtót, hogy ne legyenek benne úgymond illetlen dolgok - kiáll az amerikai „filmponyva”, és a krimi mellett, ecseteli, hogy az öngyilkosságot nem lenne értelme száműzni a regényirodalomból, mert nehéz azt elképzelni, hogy a német szabólegények kovás pisztollyal szíven lőnék magukat egy szomorúfűzfa alatt, csak mert olvasták a Werthert. 

Márai imponáló éleslátása megmutatja az értékelvű, a tradícióval és a hazaszeretettel meghitt viszonyt ápoló rezonőrt, aki számára nem egymást kizáró fogalom a modernitás, a nemzetkép, az erkölcs, ugyanakkor kifigurázza az amerikai szesztilalmat. Úgy ment el egy antialkoholista gyűlésre, hogy megivott egy üveg bort. Erre mondanánk azt manapság, hogy „jófej”, mindezen túl első osztályú publicista, akit csak Kosztolányihoz tudnánk hasonlítani.

Ír a holdszállás lehetséges víziójáról, Chaplin filmekről, egy gyémántügynök meggyilkolásáról, a kegyetlenség és a kultúra viszonyáról, a térdnadrág divatjáról, a pesti fociról… Mintha csak társalogna velünk egy francia étterem fehér abrosszal fedett asztala mellett, és úgy beszél közéletről, hogy az irodalommá nemesül.