A Jó egy nap azt mondja: álljunk meg, barátom, nem azért kellek én, mert neked amúgy: rossz? Az igenlő választ a Jó nem tűri, és elmegy. Pedig… létezhet másfajta válasz egyáltalán?

Nem kell ahhoz nagyon nagy gödörben lenni, 2009 májusát sem kell írni Budapesten ahhoz, hogy egy nap megmutassa magát a Jó a hős életében. Hozza a véletlen – de hozhatja az is, hogy az érkezés pillanatában a hős fogékonyabb a véletlenekre. Utánamegy, meghívja egy kávéra, olyat tesz, amit amúgy nem merne – mert gyáva belekóstolni abba, hogy megváltoznának a rossz, de mégiscsak megszokott élet alapjai. De van pillanat, amikor megteszi.

Aztán a Jó elfogadja az esti kávét, fél kettőkor már töltögeti a pálinkát, és ahogy az ujja súrolja az ajtófélfát, az is szikrát vet. Tesz-vesz, nem csinál semmi különlegeset, és ez gyönyörű. Nem kell megnehezült élet ahhoz, hogy annak lássa ezt a hős. Nem azért, mert hiányzott neki mindez – hanem azért, mert ez: van. Mert nem is tudta, hogy hiányzik, hiszen nem is tudta, hogy lehetséges. A Jó szigorúan külön vet ágyat, amiért hősünk kifejezetten hálás, aztán reggel rávasal az ingére, amit az a valaha megeshető legkozmikusabb aktusnak fog fel. És nem kell, bizony mondom, nem kell ehhez megnehezült élet, mert mint a pofon, olyan világos, hogy kivasalni egy inget: lehet kötelesség, megszokás, rutin, nyűg, penzum – de rávasalni egy ingre, átvasalni azt: törődés.

A Jóval való találkozás nem gondtalan lebegés, hanem erősödő gyomorgörcs. Nem csak azért, mert a hős rájön a korábbi sivárságra, hanem mert van fogalma időről, történelemről, tehát tudja, hogy lesz jövő, tehát sejti, hogy a Jó: bizonyosan nem végpont, nem beteljesedés, és mivel már találkozott vele, tudja azt is, mi nem lesz, ha egyszer nem lesz.

És tényleg: a Jó utazik, mint mondja: pipacsokat lát a vonatból, hiszen május van – és tudja, hogy aztán lesz június és július is – és benne törnek fel a kétségek. Azt mondja: álljunk meg, barátom, nem azért kellek én, mert neked amúgy: rossz? Az igenlő választ a Jó nem tűri. De hát nem éppen azért jó ő, mert nem rossz? – kérdezi a hős, aki betege és szerelmese a logikának. De őt ez se hatja meg. A Jó ezek szerint lehet féltékeny is a Rosszra, az előzményre, a Jó nem akarja, hogy az ő akarása egy Rossz következménye legyen. Azt hiszi, pótlék. Pedig nem az, hanem forradalom. A forradalom sosem áll önmagában – rávezető évek, évtizedek teszik a forradalmat, aki ismeri a történelmet, az tudja. 

Forradalom után persze sosem állhat vissza az azelőtti helyzet – csak történelmi távlatból látszik, hogy valamivel jobb lesz utána. De akik még nem látják ezt a távlatot, azokra bénultság vár, kínnal teli emésztés vár, passzív ellenállás és kényszeres múltidézés. Válogatott fájdalmak. Bizony mondom: a Jónak felelőssége is van a pillanatokra fölemelt szerencsétlenekkel szemben. Ezt nem fölismerni: kegyetlenség. Az alázat, a törődés, az irgalom egyetlen esetben képes bántani: amikor csak egy pillanatra mutatja meg magát teljes pompájában. Nagyon kell szeretni ahhoz, hogy elengedjük.