Kornis Mihállyal beszélgettünk hatvanadik születésnapja alkalmából és friss könyvének, a Feliratok a fehér égen című Kalligramnál megjelent könyve kapcsán a válságról, az irodalom érvényességéről, a kritikai értelmiség korlátozott lehetőségeiről, zsidóságról és magyarságról. Továbbá - mindezzel összefüggésben - arról, hogy van mostanában.
Sokakkal ellentétben azt gondolom, hogy ami Magyarországon van, az van mindenütt a világon, vagy azzal arányos, annak megfelelő zűrzavar honol szerte a földgolyón mindenütt. Egy globális civilizáció igazi, nagy és mélyreható válságáról van szó, szoros összefüggésben a kommunizmus eszméjének és egyáltalán minden baloldaliságnak, jobboldaliságnak (spekulatív ideologiának, huszadik századi utópiának) a bukásával. A rendszerváltás pillanatában, a la Fukuyama, úgy tűnt, mintha lehetne olyan világ, amiben egyetlen erő van, a pénz. Ha az képes lenne a saját erejét közegellenállás nélkül megvalósítani! Csakhogy nem képes. De – és ez az, amit ennek a válságnak a kapcsán szívesen elhallgatnak –, eközben mégis minden megy tovább.
Fellinivel szólva „és a hajó megy”. Business as usual. Rohanunk – nem a tőzsdekrachba, nem is a forradalomba – de az ökológiai katasztrófába. A glóbusznak persze azok a részei a leghangosabbak a panasztól, amelyek a legkevésbé érintettek a válság katasztrófájától. Nem India, Kongó, Észak-Korea és Szudán agonizáló hangját lehet hallani erősen, hanem a New York-i, párizsi, budapesti, varsói értelmiségét, akik indulatosan zokognak, hogy ez így nem mehet tovább…. És közben minden megy tovább.
Messze vagyunk azoktól a pánikjelenségektől, amik az 1929-ben kirobbant pénzügyi világválság után oly természetesek voltak, nincsenek kiugrálások a Wall Street legfelső emeletéről, nem szegez pisztolyt a homlokához egyetlen politikus sem, a helyzet szenvedésteli, de – mint általában a világtörténelem nevű bűneset - élhető, tartható.
„A világ így ér véget” – jövendölte egy korszakos versében T. S. Eliot – „nem bumm-mal, csak nyüszítéssel”. Ő, mélyen vallásos ember, ugyanazt észlelte, mint mi: a Messiás végtelen sok idő múltán jön el. Valószínűleg nem ma. Bárha reméljük. De még holnap sem valószínű. Ne várjatok semmi látványosat. Én már láttam legalább egy igazi katasztrófát, 56 után, Magyarországon, egy ország lelki közössége omlott semmivé egy-két hónap alatt, ez, ami van, tovább fog tartani.
Ennek az állapotnak az a jellemzője, hogy élhető és hosszú-hosszú ideig tartható. A nehéz, a gyors katasztrófa könnyű – a hősnek legalább. Alig várja, hogy hősi halált haljon. A többi marad. Mindenek előtt a nincstelenek kínhalála zajlik ma, lényegében észrevétlenül. Hogy kell azt mondani, ha valamit direkt nem akarnak észrevenni hárommilliárdan?
A kritika ethosza az értelmiség utolsó rögeszméje, hogy „én szemébe vágom a pimasznak, hogy hazudik és megmondom, mi volna a megvalósítható, legkisebb igazság, és akkor én most megtettem a dolgomat”. Ez, szerintem, már nem érvényes. Nem igaz. Tüntetni semmi értelme. Hagyományos módon politizálni demagógia. Mert ha megmondod, és ha jól is mondod meg – tegyük fel, valaki aztán tényleg tudja, mi az igazság és mit kéne csinálni és leleplezi a hazugokat – amíg beszélsz, melletted még húsz próféta - ki tudja, igaz vagy hamis? a média a hamisat jobban szereti, azt a műsort többen nézik, a talmi hoz profitot - árulja melletted a portékáját teli tüdőből…. Kétségbeesett kiáltásod a zűrzavart csak fokozza, mélyíti. „Igazságból” erős a túlkínálat.
Az egyetlen politikai formáció, amelyik mostanában szimpatikus nekem Magyarországon, az LMP, de előre nem látható, hogy megmarad-e előzménye, a Civil Védegylet demagógia-mentességénél. Remélem, de nem tudhatom. A Zengő megvédése, amely végső soron szimbolikus tett volt, vagy, hogy másik jó példát említsek, a Judapest.org flódni-akciója, békés, konstruktív, közösséget teremtő akciók voltak. Ennek nagypolitikai szintű megfelelőire éhezik a szenvedő valóság. Majd megint jönnek a magyarkodással az irgalom politikája helyett. Holott a „küldetéses vétó”, az ellenszegülés pátoszának ideje lejárt.
Ma minden klasszikus politikai cselekvés, ami az értelem és a meggyőzés agitatív erejében hisz, nem csak öncsalás, de gyorsvonati sebességgel rohan a hazugságba. Mediális közvetítés, valódi békepolitika, a közösségteremtő megbékélés politikája nem a meggyőzés logikájára épülne. A huszadik század végére a kritikai értelmiség, a Jászik és Adyk halálát akarók egészen egyszerűen győztek. A plazakultúra ennek a jele. A globalizmus minden ellenkező híresztelés ellenére liberalizmus-ellenes, a valóságos demokrácia vagyis a szabad élet esküdt ellensége, ahogyan a csirkegyárak is azok. Ahol az élő sajátos tárggyá válik, amelyből ki kell sajtolni minden pénzben kifejezhető értéket, ott szó sincs egyenlőségről, testvériségről, ebben az összefüggésben a szabadság szót pirulás nélkül már ki sem tudom mondani.
Most írtam egy szépirodalmi művet: NEKEM AZ ÉG a címe, hazafutás az alcíme, és ez a műfaji megjelölése is. Ebben a művemben választ adok a kérdésedre. Irodalommá formáltam a non-fiction-t, másképpen, mint a Napkönyvben, szerintem magasabb fokon, egy élet munkájával. Harminc évig kínlódtam vele, többször is beletört a bicskám – van egy novellatöredék A félelem dicsérete című kötetemben is ugyanebben a témában, és még azután is többször próbálkoztam, de mindet eldobtam. Mert nem elégedhettem meg valóság helyett kitalációval -, mert nem tudtam eleget a nyelvről és a külső-belső valóságról. Most elérkeztem ide. Így tudok szépirodalmat írni. Ez az én múzsám követelése.
Nem vagyok hajlandó kitalálni: ha szabad így mondanom, mint megölt zsidók túlélő hírmondója döntöttem így a huszadik század katasztrófája után. Nem elvi, hanem gyakorlati döntés ez. Rám vonatkozik, nem az irodalomra. Kamaszkoromban arra eszméltem, hogy „minden egész eltörött”, hogy valahogy már nem lehet szépirodalmat írni, helyette itt volt ez az egész komolytalanság, amit akkoriban kultúrának neveztek. A számomra érvényes világirodalom Camus-vel és Beckettel véget ér. Sok dolog, ami azután készült, nagyon jó, de valami hiányzik belőle, nem számolhatnak már el „a” világállapottal, az író már nem a világ szíve bennük. Ebben az értelemben sokkal fontosabb – nekem – a Pályi András Éltem című kisregénye, mint mindaz, amit az irodalomszakma érdeklődéssel fogad. Vagy Petri, vagy Kafka, akik miatt írni kezdtem, az ő műveik valahogy túl voltak és túl vannak a szépirodalmon, ők vallomástévők, gyónók. Szembe akarnak nézni a helyzettel, a helyzetükkel. Arra reflektálnak, ami van. Petri is, Kafka is látta, hogy ez szétesés, nem robbanás: összeomlás. Én pedig az vagyok, aki a krematóriumból maradt törmelékeken ülve jött rá, hogy itt van. Itt vagyok. Csodálatosképpen élek, holott mindannyian halottak vagyunk. Ezért írok a családomról, nem valamiféle végtelen exhibicionizmusból, hanem a vallomástétel igénye miatt, ezt, őket és a mi közös világunkat ismerem, erről merek írni. Magyarországot is, úgy ahogy van, a családtagomnak tartom.
Ha már itt tartunk, hogy vagy a zsidóságoddal, magyarságoddal mostanában?
A zsidóság számomra nem faji, nem is vallási vagy hitéleti kérdés. Zsidó is, magyar is döntés és választás okán vagyok. Felfogtam sorsomat idejekorán. Zsidónak lenni minden zsidó számára aktuálisan megértendő feladat, nem mindenkire egyformán érvényes előírás. Akkor kényszer. Kertész Imre vagy Joszip Brodszkij, számomra ők a hiteles zsidók. Életem végén tervezek egy olyan könyvet írni, amiben visszahívom a zsidókat Izraelből oda, ahol megszülettek. Miért nem vagytok ott, ahol apáitok és nagyapáitok éltek, miért nem hirdetitek a népek között, amit Mózesnek az Isten kinyilatkoztatott? Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amit (ők, megszületésükkor Tőlem, a Teremtőtől) kaptak. A Tórában az Örökkévaló mintha azt mondta volna a zsidóknak: Titeket arra választottalak ki, hogy engem a legnehezebb körülmények közt is tanúsítsatok, nem magatokért, hanem az egész világ javára. Mutassátok meg a népeknek az Egyet. Áldozzátok magatokat értem a világnak. Ezt érzem és ezt értem zsidónak a létben. Viszont ettől van a viszolygásom is a hivatalos zsidóságtól. Pártigazolványt nem kérek arról, hogy zsidó vagyok. Annak megítélését, hogy ki a jó és ki a rossz zsidó, az Örökkévaló itéletére bízom. Azt pedig, hogy ki zsidó és ki nem, Auschwitz és annak tagadása után ma már a világon mindenki tudja. Nem fogják az igazolványom kérni a döntő pillanatban - sem itt, sem a Seolban vagy Ábrahám kebelén.
Személyre szabott feladatunk van, az ellenbeszédnek viszont vége…szerinted. De pontosan mit is kéne helyette csinálni?
Apró, lakható helyeket kell teremteni. Annak idején ezért is csináltam meg szamizdatban a naplót, beszélgessenek az emberek, ma is ilyenekkel próbálkozom. Ezért is csináltam honlapot, elég sokat írok oda, ebben hiszek, a személyes kontaktusban, az írásban, mint beszélgetésben. A friss könyvem, a Feliratok a fehér égen, a Napló és a néha a lakásomra szervezett nagy beszélgetőpartik közt nincs nagy különbség. Az az eszményem, hogy ha egyetlen könyvbe – nem is lenne túl vastag – összegyűjtenék mindazt, amivel elkészültem, lehessen látni, hogy végig ugyanarról szól. Egy ember rákérdez arra, kicsoda ő, úgy kérdez, hogy közben végig hűséges szeretne maradni mindenhez, amihez, mindenkihez, akihez valaha tartozott. Állandóan azon gondolkozom, hogy ez a hely a mennyország vagy a pokol, a múlt vagy a jelen, egyáltalán van-e idő, mi a különbség az élet és a halál között. De ilyen hely például a Hársfa és a Szövetség utca közti rész, harmincas években épült házak, sok fa. A Barát utcában van egy kis lakásunk. Ott pár éve utcabál volt, a lakók asztalokat és székeket tettek a járdásra, összeismerkedtek, azóta minden évben utcabál van. A Barát utcában mindenki barát. Az veszi csak észre, aki arra jár. Akár az utcácskát az Hársfa és a Szövetség utca között.
