Sokan temették a Metallicát az elmúlt több mint tíz évben, de a tavalyi Death Magnetic lemezzel feltámadt zenekar Bécsben ismét megmutatta, hogy korai még leírni őket, és teljes biztonsággal ülnek a trónjukon.Tíz év kihagyás után Budapestnek is jót tenne egy ilyen koncert.

Hasonlóan az AC/DC turnéhoz, aki nem lépett azonnal, itt is lemaradt a jóról. A bécsi Stadhalle körülbelül feleakkora, mint amilyen méretű helyeken a Death Magnetic lemezzel újjászületett Metallica játszani szokott, így gyorsan rá kellett startolni a belépőkre, amik aztán nem egészen egy nap leforgása alatt el is fogytak. Ráadásul San Francisco legpiacképesebb árucikke emberemlékezet óta nem csinált Európában ehhez hasonló fedett arénás, pláne körszínpados turnét.

Az austini The Sword számára nagy lehetőség, hogy Lars Ulrichék már másodjára vitték el őket turnézni, ám önmagában a Metallica segítő keze sem érne sokat, ha nem lennének jók. De szerencsére azok, még ha a visszhangos, torz és kásás hangzás nem is állt az oldalukon ezen az estén. A négyes nagy vehemenciával, lelkesen nyomult, bár az nemcsak a fejükön látszik, hogy fiatalok még. J.D. Cronise énekes/gitáros például abszolút nem használta ki a speciális színpad adta extra helyváltoztatási lehetőségeket, a közönséggel folytatott kommunikáció mennyisége pedig úgyszólván a nullával volt egyenlő.

A Machine Headnek leginkább amolyan tét nélküli jutalomjáték ez a kör, hiszen az utolsó két lemezzel magasabbra kerültek, mint valaha, és ahogy Robb Flynn is utalt rá, most csupán jól akarják érezni magukat egy kicsit. Ez az este ugyanakkor nem az övéké volt. Az oaklandi négyes a világ leghúzósabb koncertbandái közé tartozik, a megszokott dinamikával és precizitással hozták magukat a rendelkezésükre álló háromnegyed órában, a rövid program összeállítása is hibátlan volt, de a hangzás megölte a műsorukat, a fineszes riffek és váltások teljes egészében a csapnivaló megszólalás martalékává váltak. A texasi fiatalokkal ellentétben a Machine Headből üvöltött a harcedzett veteránok rutinja, nemcsak bemozogták a színpad minden zugát, de Robb is alaposan felkorbácsolta a hangulatot. Különösebben nehéz dolga nem is volt, hiszen a koncertre alapvetően csak a mindenféle embert rejtő Metallica tábor fanatikusabb hányada jutott be, így nem az a hideg közöny fogadta őket, ami Hetfieldék előzenekarait általában szokta. A megjelentek számára láthatóan nem volt ismeretlen a csapat, kaptak éljenzést, ovációt rendesen, de ha valaki netán mégis most szembesült velük először, az e fellépés alapján aligha rohant másnap beszerezni a komplett diszkográfiát. Mindegy, majd a Hegyalján…

A megszokott Morricone intro után a That Was Just Your Life-fal berobbanó Metallica hangzása az első dal alatt sajnos hasonlóan rossz volt, mint az előzenekaroké, James Hetfield gitárjából gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani, de a szinte tök sötétben elnyomott, impozáns lézershow-val kísért dal legvégére végre összeállni látszott a kép, és mire – már felgyújtott fények mellett – a négyes végigrongyolt a The End Of The Line-on, teljesen élvezhetővé vált minden. A látvány szimpla volt, ám igen meggyőző: a körszínpad fölé négy kisteherautónyi méretű, fémkoporsót formázó reflektortartót lógattak be combnyi vastagságú láncokon – ezekből további kettő-kettő lógott a nézőtér felett is –, amiket aztán hol lejjebb, hol feljebb engedtek. Középen állt Lars Ulrich cucca, a hátranyalt hajú, egyre durvábban kitetovált Hetfield, Kirk Hammett és Robert Trujillo pedig szünet nélkül mászkáltak fel-alá a számos mikrofonállvány között. Teljesen olyan volt az egész, mint a klasszikus régi videókon.

A két friss téma után a Harvester Of Sorrow és az Of Wolf And Man következtek, majd a hatalmas, néhol színesített, zöld, kék és fehér tüzekkel kísért One, óriási őrjöngést kiváltva a nézőtéren. Persze a Death Magnetic dalainak fogadtatására sem lehetett panasz, az egyik favorit Broken, Beat And Scarred szövegét ugyanígy végig teli torokból üvöltötték a megjelentek, ami ékesen igazolta, hogy a tavalyi album – zajos keverés ide vagy oda – tényleg sokak szerint jelenti új korszak kezdetét a zenekarnál. A lemezen kevésbé működőképes, túlnyújtott Cyanide és a szintén nem éppen klasszikus értékű The Day That Never Comes szintén lelkes fogadtatásra találtak, bár egyik sem versenyezhetett azzal az ovációval, amit az All Nightmare Long váltott ki a közönségből. Habár egyes koncertfelvételek alapján tartani lehetett attól, hogy James nem bírja majd torokkal ezt a dalt, az előzetes aggodalmak végül alaptalannak bizonyultak, igazi csúcspont volt. Hetfield hangja a koncert második felére egyébként érezhetően fáradni kezdett, de egy pillanatra sem ment át fárasztó gajdolásba, és szerencsére nem is próbálta meg túlénekelni önnön korlátait. A zenekar legkritikusabb pontja, Lars Ulrich ,eg ott kamuzott és egyszerűsített, ahol csak tudott, de mindez egyáltalán nem volt zavaró. Az ütemeknek nem egyszer közük sem volt a jól ismert dobtémákhoz, mégsem támadt hiányérzete az embernek.

A rendes műsoridő második felében a kötelező darabok közül a Sad But True, a Master Of Puppets és – naná – a Nothing Else Matters / Enter Sandman kettős szólalt meg, a ritkábban játszott szerzeményeket pedig a Bob Seger-féle Turn The Page feldolgozása és a Ride The Lightningról előkapart Fight Fire With Fire képviselték. Az viszont igen kultikus húzás volt, hogy a két nagy sláger után a ráadást három Kill ’em All-os őstéma képezte. A meglepetés Jump In The Fire és a szintén nem túl gyakran előkapott Motorbreath után felkapcsolt lámpák mellett elnyomott Seek & Destroy már inkább csak amolyan fiesztás bónusz volt megaméretű fekete strandlabdákkal, ökörködéssel, tengelye körül pörgő Trujillóval és nagyokat vigyorgó Larsszal, aztán jött a hosszas oda-vissza ünneplés, pengető- és dobverőosztás, mikrofonhoz vándorlás és a többi szokásos záróakkord.

A Metallica a ’90-es évek második felében önszántából hagyta ott a trónját, mára azonban visszatért a józan eszük, és ismét ugyanolyan kirobbanthatatlanul ülnek pozíciójukban, mint azelőtt. Az évtizednyi tökölődést nyugodtan és remélhetőleg végérvényesen el lehet felejteni, a világ legnagyobb metal bandája ismét a régi. Budapestre is eléggé ráférnének ebben a formában…