Száztíz éve, 1899. május 28-án született Kassán Pethes Sándor színész, érdemes és kiváló művész. Igazán nem bánnánk, ha még élhetne.
1923-tól negyedszázadon át a Nemzeti Színház tagja volt, 1949-től 1954-ig az Ifjúsági Színházban, majd a Petőfi Színházban játszott, 1957-től haláláig a Vígszínház társulatához kötötte a szerződése. Komikus színész volt, akinek a skálája a bohózattól a tragikumig terjedt, alakításait finom ízlés és mértéktartás jellemezte. Eredeti karikírozó képességével, vérbő játékával vígjátékok és bohózatok egész sorában szórakoztatta a nagyérdeműt. Egy ízben az apjával is volt alkalma egy színpadon játszani: Jókai Az arany ember című regényének dramatizált változatában Pethes Imre Tímár Mihályt, ő pedig Krisztyán Tódort alakította.
Már a némafilmek idején, az 1920-as évek első felében a kamerák elé állt. A korszak sok sikeres produkciójában vállalt szerepet, a harmincas években számos snájdig szépfiú-szerepet játszott, a világháború után pedig csaknem kétszáz filmben és tévéjátékban és számos hangjátékban szerepelt. Rendezőasszisztensként még a filmrendezést is kipróbálta Garas Márton és Korda Sándor oldalán. A harmincas években az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, 1949-50-ben pedig a Színiakadémián tanította a színészmesterséget. A mai nagyszülők generációja számára ő volt a mulatságos bohóc, "Bukfenc, aki mindent tud".
A rendezők azt mondták róla, könnyű vele dolgozni, mert csak nagyjából kell vázolni neki a szerepfelfogást, s a többit megteremti ő maga. A heroikus, nagy szerepek elkerülték, de ő tudta, hogy a karakterszerepek éppoly fontosak. Hatvanéves színészi pályafutása alatt mindig pontos volt, sosem bizonytalan vagy félreérthető, mindent komolyan vett, nem okozott csalódást sem a rendezőnek, sem kollégáinak, sem a nézőnek. A Vígszínházban tisztességgel végigjátszotta az 1980-1981-es évadot is, pedig nem csak öreg volt már, hanem nagyon beteg is. 1981. június 29-én halt meg Budapesten.
Híres, nagy idők tanúja volt. Együtt játszhatott színpadon Márkus Emíliával, Jászai Marival, Mály Gerővel, Gózon Gyulával, Mezey Máriával, baráti köréhez tartozott Kellér Dezső, Hunyady Sándor, Reinitz Béla. Egyik utolsó nyilatkozatában azt mondta: "Sikernél, dicsőségnél többet jelent számomra a meggyőződés, hogy sikerült apám nevének emberi és művész tisztaságát megőriznem." Művészi munkáját 1954-ben érdemes, 1974-ben kiváló művészi címmel ismerték el.
