Ha a nem túl sokat sejtető magyar cím nem is -ami ráadásul egy 1981-es Wim Wenders film magyar címe is volt -, az impozáns szereplőgárda azért szerencsére felhívhatja az ember figyelmét Kevin Macdonald új, A dolgok állása című filmjére Russel Crowe-val, Ben Affleckkel és Helen Mirrennel a főbb szerepekben. És, ha valakit az tántorítana el, hogy a mozi több mint kétórás - 132 perces -, az se aggódjon. Egy pillanatig sem fog unatkozni.

Gonosz, korrupt politikusok az egyik oldalon és szívós újságírók a másikon. Pár hulla és néhány szerelmi szál. A politikai thrillerek és az újságírás természetét bemutató filmek minden eleme megjelenik a filmben, mégsem arról van szó, hogy kiszámítható, vagy sablonos lenne, csupán arról, hogy Kevin Macdonald (Az utolsó skót király) a műfaj szabályait tiszteletben tartva, készített egy precízen összerakott, régi vágású "a politikai összeesküvést leleplezi a média" tematikájú mozit. Váratlan fordulatokkal és eltalált karakterekkel és sajnos egy kevésbé eltalált zárlattal.

A mozi alapjául szolgáló sztorit eredetileg Paul Abbott írta egy hatszor egyórás televíziós sorozathoz, amely 2003-ban futott a BBC-n. A State of Play című minisorozatot - mely magyarul a frappánsabb Államérdek címet kapta -, hatalmas elismerés övezte, ezért nagy bátorságra vall Kevin Macdonald részéről, hogy vállalta, hogy elkészíti a hatórás produkció mozifilmes adaptációját. De nem bízta a véletlenre. A mozifilm forgatókönyvírói között ott van Tony Gilroy, aki szövevényes összeesküvés-történetekben nem mondható kezdőnek, hisz ő a nemrég bemutatott Kettős játék és a 2007-es Michael Clayton rendezője is. A forgatókönyvírásban szintén közreműködő Billy Ray pedig az újságírás felelősségét már boncolgatta korábban A hazugsággyáros című filmjében.

Bár a filmnek több főszereplője is van, és nem is játszanak rosszul, van egy olyan gyanúm, hogy pár év távlatából sokan már csak úgy fognak emlékezni a filmre, mint Russel Crowe (A bennfentes, Gladiátor, Egy csodálatos elme) újságírós filmjére. A daliás Gladiátor most elhízott, lepukkant, zsíros hajú, borostás, igencsak nyers modorú zsurnalisztaként jelenik meg, de ez is nagyon jól áll neki.

Ő Cal McAffrey, a szakma öreg rókája, aki egy körülbelül 386-osnak kinéző PC-dinoszauruszon pötyögi be a cikkeit, mindenhova jegyzetfüzettel járkál, és mindenhol vannak olyan kapcsolatai, akiken keresztül beszerezhet pár exkluzív infót. Cal McAffrey újságírónak csak egy baja van: hogy egykori koleszos szobatársa, mai napig jó barátja, a Ben Affleck (Good Will Hunting, Pearl Harbor, Nem kellesz eléggé) által alakított Stephens Collins túl sokra vitte.

A politikai élet ifjú titánja pedig -törvényszerűen - minél magasabbra jut, annál piszkosabb ügyekbe keveredik. Amikor tisztázatlan körülmények között a metró sínjei közé zuhan az a nő, aki Collinsnak munkatársa és - mint kitudódik - szeretője is volt, halála pedig összefüggésbe hozható azokkal a gyilkosságokkal, amikről Cal cikket ír, az újságíró döntési helyzetbe kerül: újságíróként, vagy barátként viselkedjen. Elhallgathat-e a rendőrség elől bizonyítékokat, csak azért, hogy bajba került barátjának lépéselőnyt biztosítson és manipulálhatja-e barátját azért, hogy kiszedjen belőle olyan információkat, amivel ütősebb lesz a sztori, amin dolgozik? Ja, és ha az érdekek és érzelmek hálója nem lenne még így is elég kusza, az is kiderül, hogy McAffrey korábban kavart legjobb barátja, Collins feleségével.

Crowe olyannyira profin alakítja az öntörvényű, dörzsölt újságírót, aki próbál emberileg és szakmailag helyes döntéseket hozni, hogy karaktere már önmagában is elvinné a filmet. De teljesen korrekt színészi munkát látunk Ben Afflecktől is, aki filmbéli barátjával, de a nézővel is hosszú ideig elhiteti, hogy az igazság iránt elkötelezett, ambiciózus politikus, akivel nincs más baj, csak, hogy megszédült pár vörös hajfürttől. Helen Mirren (A királynő, Elizabeth, Alul semmi) minden megerőltetés nélkül alakítja a könyörtelen, üzleti érdekeket időnként a szakmaiak elé helyező főszerkesztőt. De még a mellékszerepekben sem találkozunk egydimenziós figurákkal, meggyőző a megcsalt politikusfeleséget alakító Robin Wright Penn (Beowulf, A múlt fogságában, Forrest Gump) és mulatságosan jól sikerült a Jason Bateman (Lepattintva, Szakíts, ha bírsz) által alakított szexuális perverzióira és luxusautójára büszke, agyonszolizott píár menedzser figurája is.

Azzal is minden rendben, hogy a kezdő online újságíró Della Frye szerepét Rachel McAdamsre osztották. A Tökös csajban, az Ünneprontók ünnepében és az Éjszakai járatban megismert színésznő kiváló ellenpontja a Crowe által alakított rutinos újságírónak. Della már nem kezdő, de még nem profi, karakán, de még nem elég magabiztos, kiáll saját érdekeiért, viszont nagyszerű csapatjátékos, így az ifjú blogger Cal riválisából annak társává válik. Ezzel a film némileg patetikusan tálalt megoldást nyújt az egyik központi kérdésre: Mi lesz az újságírással, ha már elveszti létjogosultságát a klasszikus nyomtatott sajtó?

Ha eddig rosszat nem is mondtam a filmre, ezen a ponton azért el kell kezdenem kritizálni is. Kicsit szájbarágósnak és kioktatónak tűnik, ahogy a rendező szembeállítja a gyors hírtermelésre és az olvasottság felturbózására hangsúlyt fektető gonosz online médiát a hagyományos újságírással, és talán túlságosan is felemelő és persze nagyon is célzatos a zárlat, amikor a szakma öregje gálánsan oda firkantja a cikk alá nemcsak saját nevét, de a blogger csajét is, aki pedig úgy dönt, hogy ahelyett, hogy frissibe kinyomnák a netre az évszázad sztoriját, inkább beteszik a holnapi újságba, mert "vannak hírek, amiket jobb, ha úgy olvas az ember, hogy közben érzi a papír szagát".

Az is jellemző, hogy olyan - egyébként figyelemre méltóan akkurátusan megkreált - poros és nosztalgikus atmoszféra lengi be a szerkesztőséget, hogy az itt zajló jeleneteket látva az ember simán azt hiheti, hogy a hetvenes években játszódó sztorit néz.
Ez utóbbi persze inkább jellegzetessége, mint hibája a filmnek, ráadásul érdekes kontrasztot alkotnak ezek a jelenetek a filmnek a politika világát bemutató, sokkal hidegebb hangulatot sugárzó képsoraival.

A film másik jellegzetessége -, amelyet az eredeti minisorozattól örökölt -, hogy azzal együtt, hogy nagypolitikáról, államérdekekről és sajtóetikáról szól, azt is megmutatja, hogy mindezek mögött teljesen szubjektív, jó vagy rossz emberi döntések, nagyon is személyes érzelmi viharok állnak. A dolgok állása nagyon jó arányban adagolja a két síkon - a nagy egészet bemutató társadalmi és az apró mozaikokra koncentráló személyes síkokon -történő események ábrázolását. Jó arányban tálalja körülbelül 120 percen keresztül. Aztán az utolsó pár percben egy olyan csavart is beiktatnak, amitől olyan zárlatot kap a film, amit egy B kategóriás thrillernél még megbocsát az ember, de egy ilyen profi munkánál nem szívesen. Egy ilyen okos, csavaros és stílusos történetet nem elegáns azzal a sablonos megoldással zárni, hogy mindenről egy elmeháborodott, szúrós tekintetű pszichopata tehet. Tanulság: nem elég egy mozit jól felépíteni, tudni kell jól befejezni is. Kár érte.