A nemrég mozikba került A dolgok állása című film egy Hollywoodban régóta kedvelt karaktert állít középpontba: a gonosz politikusok ellen harcoló újságíró figuráját. Miért is kedveljük a filmvászon újságíróit? Mert az elnyomó/korrupt/erőszakos hatalommal szemben ő is csak egy kisember, mint bárki más, de a nyilvánosság erejével mégis képes legyőzni azt. Mert elhiteti velünk, hogy a tények akkurátus összegyűjtésével megismerhető világunk valódi arca. Mert bizonyítja, hogy elszánt küzdelemmel kideríthető az igazság. Sajtó versus Politika - 10 menetes bokszmeccs következik.
Lapzárta (1952)
(Deadline - USA)
A sztorihoz - mely a kitalált The Day nevű újság beszüntetése előtti utolsó időszakát mutatja be - az ötletet a Joseph Pulitzer által felvirágoztatott, majd halála után az örökösök által szétzilált The New York World nevű, 1860 és 1931 között létező újság története szolgáltatta.
Akinek az agyából kipattant a sztori: Richard Brooks (többek között Az ifjúság édes madara és a Macska a forró bádogtetőn című Tennessee Williams -adaptációk rendezője), akinek ez a film az egyik első rendezése volt.
Az ügy: egy bártáncosnő meggyilkolása kapcsán, a szálak egy szenátorhoz vezetnek. A sztorin dolgozó újságíró már túl közel jár az igazsághoz, így a szenátor úgy dönt, megszünteti a lapot, amelyet már amúgy is fel akartak számolni, hogy helyette egy sokkal szórakoztatóbb, bulvárosabb lapot indítsanak.
Az újságíró: Ed Hutcheson, a The Day nevű lap újságírója, megformálója a korszak férfi ideálja, Humphrey Bogart.
Az igazság: kiderül, az elszánt újságíró megjelenteti leleplező cikkét, viszont a lap végleg megszűnik.
Az első menet döntetlen.
(Deadline - USA)
A sztorihoz - mely a kitalált The Day nevű újság beszüntetése előtti utolsó időszakát mutatja be - az ötletet a Joseph Pulitzer által felvirágoztatott, majd halála után az örökösök által szétzilált The New York World nevű, 1860 és 1931 között létező újság története szolgáltatta.
Akinek az agyából kipattant a sztori: Richard Brooks (többek között Az ifjúság édes madara és a Macska a forró bádogtetőn című Tennessee Williams -adaptációk rendezője), akinek ez a film az egyik első rendezése volt.
Az ügy: egy bártáncosnő meggyilkolása kapcsán, a szálak egy szenátorhoz vezetnek. A sztorin dolgozó újságíró már túl közel jár az igazsághoz, így a szenátor úgy dönt, megszünteti a lapot, amelyet már amúgy is fel akartak számolni, hogy helyette egy sokkal szórakoztatóbb, bulvárosabb lapot indítsanak.
Az újságíró: Ed Hutcheson, a The Day nevű lap újságírója, megformálója a korszak férfi ideálja, Humphrey Bogart.
Az igazság: kiderül, az elszánt újságíró megjelenteti leleplező cikkét, viszont a lap végleg megszűnik.
Az első menet döntetlen.
A Parallax-terv (1974)
(The Parallax View)
Hatalom versus kisember - az amerikai paranoia-filmek között alap. A rendező e filmtipus utánozhatatlan mestere.
Akinek az agyából kipattant a sztori: Alan J. Pakula, akinek a filmhez az ötletet a Kennedy-gyilkosság adta.
Az ügy: egy szenátort megölnek, majd sorra halnak azok, akik szemtanúi voltak az esetnek. Az egyik még életben lévő szemtanú vesztét érezve, ex-barátjától, egy újságírótól kér segítséget, aki rá is áll az ügyre, mert ő is úgy sejti, valami nagyon nem stimmel. Különösen azután, hogy exe "öngyilkos" lesz. A nyomok a Parallax Company-hoz vezetnek, ami konkrétan egy politikai gyilkosságok kivitelezésére szakosodott profi hivatali gépezet.
Az újságíró: Joseph Frady - Warren Beatty - egy kis nyavalyás újság firkásza, aki egy akcióhős bátorságával áll neki, hogy kinyomozza az igazságot.
Az igazság: odaát marad, sosem derül ki, újságírónk elbukik.
A győzelem a politikusok oldalán van.
Az elnök emberei (1976)
(All The President's Men)
Ezúttal nem egy fiktív agyrémről van szó, hanem az egyik leghírhedtebb politikai botrány felgöngyölítésének igaz történetéről. Az eseményeket, kivételesen gyorsan, a történtek után már négy évvel mozifilmként láthatták viszont az amerikaiak. A filmet négy Oscarral jutalmazták.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a sztorit az élet írta, filmre Alan J. Pakula vitte.
Az ügy: a Nixont megbuktató, 1972-ben kirobbanó Watergate-botrány.
Az újságíró: Bob Woodward és Carl Bernstein, a Washington Post újságírói, előbbit Robert Redford, utóbbit Dustin Hoffman alakítja zseniálisan.
Az igazság: az újságírók szívós, aprólékos munkájának, megszállottságának és persze Mély Torok információinak köszönhetően kiderül. Woodward és Bernstein Pulitzer-díjat kapnak, nevüket azóta is körülbelül első nap megtanítják az újságíróiskolákban.
Azt hiszem, ezt tekinthetjük a sajtó győzelmének.
(All The President's Men)
Ezúttal nem egy fiktív agyrémről van szó, hanem az egyik leghírhedtebb politikai botrány felgöngyölítésének igaz történetéről. Az eseményeket, kivételesen gyorsan, a történtek után már négy évvel mozifilmként láthatták viszont az amerikaiak. A filmet négy Oscarral jutalmazták.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a sztorit az élet írta, filmre Alan J. Pakula vitte.
Az ügy: a Nixont megbuktató, 1972-ben kirobbanó Watergate-botrány.
Az újságíró: Bob Woodward és Carl Bernstein, a Washington Post újságírói, előbbit Robert Redford, utóbbit Dustin Hoffman alakítja zseniálisan.
Az igazság: az újságírók szívós, aprólékos munkájának, megszállottságának és persze Mély Torok információinak köszönhetően kiderül. Woodward és Bernstein Pulitzer-díjat kapnak, nevüket azóta is körülbelül első nap megtanítják az újságíróiskolákban.
Azt hiszem, ezt tekinthetjük a sajtó győzelmének.
Kína-szindróma (1979)
(The China Syndrome)
Az oknyomozós mozik gyakran alapulnak megtörtént eseten, ami a Kína-szindrómával történt, az viszont egészen különös. A meghibásodás miatt katasztrófát okozó, addig teljesen biztonságosnak tűnő atomerőmű története úgy tűnt, hogy csak a film rendezőjének meredek elgondolása. Ám a Kína-szindróma bemutatása után 13 nappal egy Pennsylvaniai atomerőműben a filmben ábrázoltakhoz kísértetiesen hasonló üzemzavar okozott riadalmat a környéken. A valósághű sztori a magyar mozinézőket 1984-ben rémisztgette (ekkor mutatták be itthon a filmet), 1986-ban, pedig ugye a valóságos események hozták ránk a frászt.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a "jövőbe látó" rendező James Bridges.
Az ügy: a Chanel 3 televíziós csatorna híradósai egy atomerőműben forgatnak, amikor történik egy apróbbnak mondott üzemzavar. Az egyik lelkiismeretes dolgozótól, Jack Godell (Jack Lemmon) mérnöktől megtudják, hogy a reaktor szabálytalan építése végzetes balesetet is okozhat. Amikor a sztoriról kiderül, hogy nemcsak apró szenzáció, hanem óriási botrány, a politika is közbeszól. A főszerkesztő meghajolna a hatalom akarata előtt és ejtené a témát, ám a riporter és operatőre már nem hagyják annyiban a dolgot.
Az újságírók: Kimberly Wells riporternő szerepében Jane Fonda és Richard Adams operatőr szerepében Michael Douglas.
Az igazság: kiderül, méghozzá élő egyenes adásban. De ennek ára a, a szabálytalanságokra felfigyelő mérnök, Jack Godell halála, jobban mondva meggyilkolása.
A sajtó ugyan a földről állt fel, de végül győzött.
Gyilkos mezők (1984)
(The Killing Fields)
Ebben a filmben azt láthatjuk, milyen az, amikor egy riporter egy másik ország, politikai rendszerével találja szembe magát, ami történetesen diktatúra. A Gyilkos mezők a hasonló című könyv alapján, egy 1972-ben Kambodzsába került újságíró igaz történetét meséli el.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a történetet megint csak az élet írta, aztán maga az eseményeket átélő újságíró vetette papírra. A könyvet olvasva Stanely Kubrick azt mondta, hogy megfilmesíthetetlen, ehhez képest Roland Joffé rendező filmje 3 Oscart, egy Golden Globe-ot és 7 Baftát kapott.
Az ügy: ma már jó részt tudjuk, sokáig rejtve volt a világ elől, hogy a Pol Pot vezette vörös khmerek több millió embert mészároltak le. A halottakat pedig jeltelen tömegsírokba, vizes árkokba lökték.
Az újságírók: Sydney Schanberg, a The New York Times újságírója, akit Sam Waterson alakít, és Dith Pran, a helyi fotóriporter, akinek megformálásáért Hang S. Nor kambodzsai származású amatőr színész Oscar-díjat kapott.
Az igazság: vörös khmerek mészárlásairól többek között Dith Pran élete végéig tartó kitartó munkájának is köszönhetően kitudódott, bár a legyilkoltak pontos számát a mai napig csak becsülni tudják. Sydney Schanberg munkájáért Pulitzer-díjat is kapott, míg ő ki tudott menekülni Kambodzsából, Dith Pran ott maradt a vörös khmerek fogságában, ahonnan később kiszabadult. Dith Pran tavaly halt meg rákban.
A Pulitzer díj győzelemnek számít? .... Akkor ezt a menetet is ítéljük az újságíróknak.
(The Killing Fields)
Ebben a filmben azt láthatjuk, milyen az, amikor egy riporter egy másik ország, politikai rendszerével találja szembe magát, ami történetesen diktatúra. A Gyilkos mezők a hasonló című könyv alapján, egy 1972-ben Kambodzsába került újságíró igaz történetét meséli el.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a történetet megint csak az élet írta, aztán maga az eseményeket átélő újságíró vetette papírra. A könyvet olvasva Stanely Kubrick azt mondta, hogy megfilmesíthetetlen, ehhez képest Roland Joffé rendező filmje 3 Oscart, egy Golden Globe-ot és 7 Baftát kapott.
Az ügy: ma már jó részt tudjuk, sokáig rejtve volt a világ elől, hogy a Pol Pot vezette vörös khmerek több millió embert mészároltak le. A halottakat pedig jeltelen tömegsírokba, vizes árkokba lökték.
Az újságírók: Sydney Schanberg, a The New York Times újságírója, akit Sam Waterson alakít, és Dith Pran, a helyi fotóriporter, akinek megformálásáért Hang S. Nor kambodzsai származású amatőr színész Oscar-díjat kapott.
Az igazság: vörös khmerek mészárlásairól többek között Dith Pran élete végéig tartó kitartó munkájának is köszönhetően kitudódott, bár a legyilkoltak pontos számát a mai napig csak becsülni tudják. Sydney Schanberg munkájáért Pulitzer-díjat is kapott, míg ő ki tudott menekülni Kambodzsából, Dith Pran ott maradt a vörös khmerek fogságában, ahonnan később kiszabadult. Dith Pran tavaly halt meg rákban.
A Pulitzer díj győzelemnek számít? .... Akkor ezt a menetet is ítéljük az újságíróknak.
Salvador (1986)
(Salvador)
Ismét egy újságíró története, aki egy polgárháborús országban harcol az igazságért és saját életéért. Ennek megfelelően valós történelmi események ihlették.
Akinek az agyából kipattant a sztori: Oliver Stone, a vietnami veterán és Hollywood egyik ügyeletes megmondóembere, akinek egyik visszatérő témája a háború igazi arcának bemutatása. 1987 különösen jó éve volt, hiszen két filmjét, a Salvadort és a Szakaszt is több kategóriában Oscarra jelölték. Végül a Salvador nem, de a Szakasz nyert négy Oscart is.
Az ügy: az El Salvadori polgárháború 1980-82-ben. Kormányellenes tüntetők, Duarte elnök rezsimje, ezreket gyilkoló halálbrigádok és Romero érsek meggyilkolásának tisztázatlan körülményei.
Az újságíró: Richard Boyle, akinek a szerepére Marlon Brandót képzelte el Stone, végül James Woodsé lett a szerep, aki emlékezetesen alakítja a kiégett, alkoholista munkanélküli fotóriportert, aki csak azért utazik San Salvadorba, hogy pár látványos, véres képet csinálhasson, de végül magával sodorják az események.
Az igazság: kiderül ugyan, de a sztori vége közel sem happy end. Bár az eseményekről készült fotókat végül sikerül az országból kijuttatni és megjelentetni, Richard Boyle fotós kollégája, a John Savage által alakított John Cassady ezt már nem éri meg, mert még korábban lelövik egy repülőből. Richard, miután félholtra verik, végül megmenekül, de helyi szerelmét, Mariát nem sikerül kimenekítenie az országból. Romero érsek gyilkosait, pedig még azóta sem vonták felelősségre.
Szoros menet - legyen döntetlen.
Pelikán ügyirat (1993)
(The Pelican Brief)
Egy elnök már megint rossz fát tesz a tűzre, ráadásul a louisianai pelikánok élőhelyét is veszély fenyegeti. Egy joghallgató belepiszkál az ügybe és sorra robbannak az autók. Senkiben nem lehet bízni, mindenki gyanús, egyedül a sajtónyilvánosság segíthet. Sötét hangulatú politikai para-mozi sztárszínészekkel és happy enddel. Hiába, ez már a kilencvenes évek.
Akinek az agyából kipattant a sztori: hát persze, hogy Alan J. Pakula
Az ügy: az elnöknek jobban számít az újraválasztása, mint a pelikánok, ezért támogatja a gonosz olajmágnást, hogy az meg támogassa őt.
Az újságíró: A Washington Herald újságírója, Gray Grantham - Denzel Washington - aki az egyetlen ember, akiben a lavinát elindító hamvas, ám belevaló joghallgató lány (Julia Roberts) bízhat.
Az igazság: kiderül, a sztorit lehozza a Herald, ráadásul a film azt is sejteti, hogy a férfi és a női főszereplő találkoznak még a jövőben...
Győzelem! A média oldalán a pont!
(The Pelican Brief)
Egy elnök már megint rossz fát tesz a tűzre, ráadásul a louisianai pelikánok élőhelyét is veszély fenyegeti. Egy joghallgató belepiszkál az ügybe és sorra robbannak az autók. Senkiben nem lehet bízni, mindenki gyanús, egyedül a sajtónyilvánosság segíthet. Sötét hangulatú politikai para-mozi sztárszínészekkel és happy enddel. Hiába, ez már a kilencvenes évek.
Akinek az agyából kipattant a sztori: hát persze, hogy Alan J. Pakula
Az ügy: az elnöknek jobban számít az újraválasztása, mint a pelikánok, ezért támogatja a gonosz olajmágnást, hogy az meg támogassa őt.
Az újságíró: A Washington Herald újságírója, Gray Grantham - Denzel Washington - aki az egyetlen ember, akiben a lavinát elindító hamvas, ám belevaló joghallgató lány (Julia Roberts) bízhat.
Az igazság: kiderül, a sztorit lehozza a Herald, ráadásul a film azt is sejteti, hogy a férfi és a női főszereplő találkoznak még a jövőben...
Győzelem! A média oldalán a pont!
Szigorúan bizalmas (1997)
L.A Confidential
Ha Hollywoodban valaki olyan sztorit keres, amiben semmi és senki nem az, aminek látszik, akkor nem kell messzire mennie. Hiszen Hollywoodban semmi sem az, aminek látszik. És így volt ez már az ötvenes években is.
Akinek az agyából kipattant a sztori: Curtis Hanson, akinek rendezői pályafutása alatt egyértelműen ez a szövevényes, több szálon futó, a kor hangulatát tökéletesen lefestő film a legkiemelkedőbb munkája. Kapott is a film két Oscart.
Az ügy: Egy Nite Owl nevű étteremben történt tömeggyilkosság kapcsán három gyökeresen eltérő karakterű zsaru is nyomoz, a dolgok mélyére ásva korrupciót, prostitúciót találnak és azt, hogy mindenki más, mint, aminek hitték. Nagyon úgy tűnik, hogy a helyi politikusok sem tiszták és még a rendőrkapitányságon sem a jog és a törvény diktál.
Az újságíró: A hangsúly ezúttal nem az újságírón, hanem a rendőrökön van. A Danny DeVito által alakított Sid Hudgeons riporternek nem éppen az igazság bajnoka. Az oknyomozásnál sokkal jobban izgatja, hogy kellően szaftos híreket szállíthasson szennylapja, a Hush, hush (Magyarul kb.: Pszt!) számára. A legfincsibb sztorik lehalászásához még az igencsak kameraérzékeny celeb-nyomozót, Jack Vincennest - Kevin Spacey - is képes lefizetni, ő pedig szívesen üzletel a firkásszal, hisz így ő lehet a bűnügyi hírek hőse. Kár, hogy a végén hősi halott lesz...
Az igazság: Milyen igazság? A lényeg a szenzáció!
Az újságíró fel sem vette a kesztyűt... - ez null-null. A pont inkább Kim Basinger filmbéli karakterének jár, mert vonzerejével minden férfit padlóra küld.
Good night, good luck (2005)
(Good Night, Good Luck)
Ma már hihetetlennek tűnik, de ez a film a bizonyíték rá, hogy voltak idők, amikor a televíziós hírműfajok még komolyan vették magukat. Amikor még a média nem kreálni és leplezni, hanem leleplezni akarta a hamisságot. Élet az infotaintment előtt. Egy megalkuvásra képtelen láncdohányos újságíró igaz története.
Akinek az agyából kipattant a történet: Gerorge Clooney vette a bátorságot, hogy a valós történésekből mozifilmet kreáljon. Tegye fel a kezét, aki tíz évvel ezelőtt elhitte volna, hogy a jóképű színész, miután leveti a műtős cuccot és a Batman-jelmezt, még jó rendezővé is válhat! Gondolom, nem sokan vannak... Ezzel a filmjével Clooney bebizonyította, hogy a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásai nem csak véletlen sikerült jól.
Az ügy: Milo Radulovich-ot, a légierő tartalékosát eltávolítják a szolgálatból és tárgyalás nélkül bűnösnek nyilvánítják, a CBS lelkes stábja rááll a témára, és csakhamar a mindenkit "lekommunistázó" McCarthy szenátorral találja szembe magát. A csatorna főgóréi persze inkább elkerülnék a botrányt, egy elhivatott műsorvezető azonban inkább történelmet ír...
Az újságíró: egy egész stábról van szó, élükön Edward R. Murrow-val - David Strathairn emlékezetes alakítása -, aki hisz abban, hogy, ha hagyjuk, hogy a hitelesség helyett a politikai és/vagy üzleti érdekek diktáljanak a médiában, akkor a tévé - ahogy a film nyitó és zárójelenetében idézett beszédében Murrow megfogalmazza - "nem több, mint drótok és fények egy dobozban".
Az igazság: kiderül. Murrow McCarthyról készített műsora médiatörténeti esemény, amely nagyban hozzájárult McCarthy leszerepeléséhez.
Vitathatatlanul a média viszi a pontot.
(Good Night, Good Luck)
Ma már hihetetlennek tűnik, de ez a film a bizonyíték rá, hogy voltak idők, amikor a televíziós hírműfajok még komolyan vették magukat. Amikor még a média nem kreálni és leplezni, hanem leleplezni akarta a hamisságot. Élet az infotaintment előtt. Egy megalkuvásra képtelen láncdohányos újságíró igaz története.
Akinek az agyából kipattant a történet: Gerorge Clooney vette a bátorságot, hogy a valós történésekből mozifilmet kreáljon. Tegye fel a kezét, aki tíz évvel ezelőtt elhitte volna, hogy a jóképű színész, miután leveti a műtős cuccot és a Batman-jelmezt, még jó rendezővé is válhat! Gondolom, nem sokan vannak... Ezzel a filmjével Clooney bebizonyította, hogy a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásai nem csak véletlen sikerült jól.
Az ügy: Milo Radulovich-ot, a légierő tartalékosát eltávolítják a szolgálatból és tárgyalás nélkül bűnösnek nyilvánítják, a CBS lelkes stábja rááll a témára, és csakhamar a mindenkit "lekommunistázó" McCarthy szenátorral találja szembe magát. A csatorna főgóréi persze inkább elkerülnék a botrányt, egy elhivatott műsorvezető azonban inkább történelmet ír...
Az újságíró: egy egész stábról van szó, élükön Edward R. Murrow-val - David Strathairn emlékezetes alakítása -, aki hisz abban, hogy, ha hagyjuk, hogy a hitelesség helyett a politikai és/vagy üzleti érdekek diktáljanak a médiában, akkor a tévé - ahogy a film nyitó és zárójelenetében idézett beszédében Murrow megfogalmazza - "nem több, mint drótok és fények egy dobozban".
Az igazság: kiderül. Murrow McCarthyról készített műsora médiatörténeti esemény, amely nagyban hozzájárult McCarthy leszerepeléséhez.
Vitathatatlanul a média viszi a pontot.
Frost/Nixon (2008)
(Frost/ Nixon)
A sok politikai thriller és akcióelemekkel dúsított oknyomozós sztori után jöjjön a lista végére egy tavaly készült műremek. Ezúttal a kergetőzés a fejekben zajlik, és nem egy rejtélyes gonosz, vagy egy egész rendszer áll szemben egy újságírói stábbal, hanem két ember néz farkasszemet. Tökéletes kamaradráma, feszültség a köbön.
Akinek az agyából kipattant a sztori: a történetet ezúttal is az élet írta, Ron Howard pedig kicsit kiszínezte. Ennek eredményeképp még sajnálni is tudjuk a gonosz exelnököt.
Az ügy: már megint Nixon -ezúttal Frank Langella játssza, nem is akárhogyan. A Watergate-botrányt követő lemondása óta visszavonultan élő Nixon egy felületesnek tűnő, mitugrász újságíróval folytatott beszélgetéssorozat segítségével próbált újra visszatérni a politikába. Kicsit elszámította magát.
Az újságíró: a Michael Sheen által alakított David Frost, aki showmanként elvállalja, hogy megszorongatja Richard Nixont. Senki nem támogatja, egy csatorna sem áll mögé, senki nem hisz sikerében, néha még önmaga sem.
Az igazság: már korábban kiderül, hisz az egész ország ekkorra már tudja, hogy Richard Nixon bűnös. A tét ezúttal az volt, hogy ő maga beismeri-e. És Frostnak sikerült: kicsikarta azt a bűvös szót, amit egy egész nemzet hallani akart tőle: "Hibáztam!"
Azt hiszem, ezt nevezik kiütéses győzelemnek.
Végeredmény:
Az újságírók öt győztes és négy döntetlen menet, majd egy végső KO után győztek - Hollywood szerint.
Az újságírók öt győztes és négy döntetlen menet, majd egy végső KO után győztek - Hollywood szerint.
