Tori Amos lemeze leginkább melankolikus, néhol kevésbé borús köntösben tálalja a vallással, bűnnel, családdal és a különböző emberi kapcsolatokkal összefüggő gondolatokat és érzelmeket. A lány (családanya) zongorával ismét magával ragadó albumot tudott alkotni - igaz, néha orvosi szakkönyv szükséges az album szövegeinek megértéséhez.
Most azonban ismét eggyé olvadt az énekesnő, és csakis, mint Tori lebeg a melankólia sötét világában.
Az Abnormally Attracted to Sin izgalmas, érzelmes lemez, ami a család, a vallás, a kapcsolatok, bűn köré összpontosul, néhol finomabb, néhol dinamikusabb formában.
A korong apróbb hibája mindössze abban áll, hogy túl hosszú: a 17 dalt szinte képtelenség lankadatlan figyelemmel végighallgatni. Igaz, a dalok hangulatának finom hullámzása próbálja fenntartani a figyelmet, és miközben sodródunk a mély, sötét és szomorú dallamok között - melyek között azért néha megbújik a túlélő Tori, a családanya Tori vagy a vicces Tori -, a Portishead-, olykor pedig az 1996-1997 közötti Madonna-zenék alaphangulatát vélhetjük felfedezni.
Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy Tori Amos már nem eredeti - lehet, az újabb hangzás keresésekor még nem száz százalékban találta meg önmagát.
Az album első, Give című számánál felállhat a szőr a karunkon, és hirtelen tényleg azt hisszük, Beth Gibbons hangja csendült fel - de aztán mégiscsak hamar felleljük Tori Amos jellegzetes tónusait. A zongora azonban, ahogyan itt is, úgy a későbbiekben is háttérbe szorul.
A Welcome To England igazi Toris muzsika lett, ahogy a Strong Black Vine is erős, dinamikus dallamvilágú szám, bár igaz, ahogyan a lemezre általában, erre a dalra is jellemző a felejthetőség - ám a nem túl fülbemászó dalokat minél többet hallgatjuk, annál jobban meg is szerethetjük.
A Flavor - mely talán az album egyik legjobbja - viszi tovább a sötét, borús hangulatot, melyet aztán a Not Dying Today túlélő hangulata változtat meg.
Az Abnormally Attracted to Sin nem bővelkedik tehát a régen hallott zongoraszólókban, inkább jellemzőek az elektronikus, new wave-típusú, szintis hangok és különböző effektek, valamint finom, lágy és halk hegedűszólók csendülnek fel. Olykor keményebb dinamikával rázza fel a hallagtót a lemez - a Maybe California, a Curtain Call kicsit egyhangú dallamai után a Fire To Your Plain második kedvencünkké válhat az énekesnő karakteres előadása következtében.
Szomorúság, elkeseredettség uralja alapvetően az albumot, és sikerült egy-két színpadi magánszámra, kabaréra emlékeztető dalt is létrehozni - ilyen a That Guy.
Tori Amos hű maradt önmagához a szövegeket illetően: ismét furcsa, olykor megfejthetetlen szövegeket hallhatunk, amihez komoly szakmai felkészültség kell - lásd a Mary Jane című dalt, amely a szintetikus gyógyászati THC, a tetrahidrokannabinol, valamint a dronabiol rejtelmeibe kalauzol minket.
Az Abnormally Attracted to Sin címadó dala sikerült a leginkább - a legmesteribben, legsejtelmesebben csábít a bűnre. Ám mikor az 500 Miles csendül fel, akkor olyan érzésünk támadhat, íme egy töltelékdal, ahogy a Starling című, szintén felejthető darab esetében is. Nem is csoda hát, hogy itt már kezd lankadni a figyelem, ám korántsem azért, mert a dalok rosszak, sőt: csupán arról van szó, hogy a melankólia egy idő után nagyon fárasztó és kimerítő tud lenni.
A Fast Horse visszahozza a régi Torit, érdekes, bizarr hajlítások és dallamok ringatnak el, miközben pedig a szövegre figyelünk, még mosolyoghatunk is egy kicsit, hiszen Tori azt ecseteli, hogy ugyan van nekünk egy gyors lovunk, de azért panaszkodunk, hogy nem Masareti- tulajdonosok vagyunk.
Az utolsó, Ophelia, valamint a Lady in Blue című daloknál ugyan már tényleg nem történik sok változás - folytatódik a borús, komor hangulat. Az Ophelia zongorajátéka mindent visz, a Lady in Blue dallamaira pedig a végére nagyon elérzékenyülhetünk.
Alapvetően könnyen megszerethető, gyűjteményünkből hiányozhatatlan alapdarab az új Tori Amos-lemez, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy egyáltalán nem halványul az énekesnő tehetsége. Reméljük a zongorát soha nem hagyja el.
