Minden zenei irányzatnak megvannak azok a hősei, akiket a beavatott keveseken kívül az égvilágon senki sem ismer, mégsem maradhatnak ki egyetlen vonatkozó szaklapos összeállításból, csillogó szemű zenészinterjúból sem. A doom/stoner színtéren Winónak hívják az egyiket.

Scott „Wino” Weinrich egyszemélyes márkanév és intézmény az underground csúnyábbik felében, aki jellegzetes stílusával mindenre rányomja a bélyegét, akárkikkel is zenél. Az idén 48 éves, Marylandből elszármazott gitáros / énekes / dalszerző a ’70-es évek vége óta játszik aktívan különböző formációkban, és hívhatják az aktuális zenekart bandát St. Vitusnak, The Obsessed-nek, Spirit Caravannak, The Hidden Handnek vagy bármi másnak, a végeredmény összekeverhetetlen lesz, még ha az összetevők arányában mutatkozhat is némi különbség.

Finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy Wino életutja göröngyös volt: amolyan igazi földalatti pályafutás az övé vécényi klubokban lejátszott mikrobuszos turnékkal, bérlakásoknak csúfolt patkánylyukakkal, csövezéssel, heroinnal és töménytelen mennyiségű alkohollal. Soha nem vált ismertté vagy sztárrá, de nem is vágyott erre, ellenben zenészek egész hadserege tiszteli istenként a komplett washingtoni punk/hardcore színtértől kezdve teljes New Orleanson át egészen Dave Grohlig.

A Punctuated Equilibrium a mester első saját neve alatt kiadott albuma, a minősége pedig egyenesen óriási: azok a beavatott kevesek, akik ismerik Winót, nyilván hetek óta oda-vissza hallgatják, de akit eddig elkerültek a dolgai, és valami ízes, őserejű feelingzenére áhítozik, annak is kötelező megismerkednie vele. Ki lehetne vesézni egyenként, hol kapja elő Scott a lególmosabb súlyú Black Sabbath-os riffeket, könnyű lennei nyáladzani afelett, hol hallható a legmágikusabb gitárszóló, és arról is értekezhetünk naphosszat, hol borul bele kenderillatúan utaztatós, fennakadt szemű jammelésekbe, de teljesen felesleges a szószaporítás. Ez a lemez csak és kizárólag a nagybetűs Zenéről, az érzésől szól, és ugyanúgy ott van benne az a kellemesen patinás, mégis örökzöld jelleg, amitől a ’60-as évek végének, ’70-es évek elejének rocklemezei a mai napig frissnek hatnak, Jimi Hendrixtől Grand Funk Railroadon át egészen a mindenható Black Sabbath-ig. Emellett roppant változatos is az anyag, az éjfekete, doomos himnuszoktól a lazán bluesos, ősrockos témákon át gyorsabb tempókig és improvizatív jellegű instrumentális nótákig mindenbe belekapnak. Wino óriási gitárjátéka, összekeverhetetlen hangja és dallamvilága azonban mindvégig összefogja a dalokat, és persze az egész lemezből üvölt, hogy csakis egy olyan ember írhatta, aki valóban megtapasztalt mindent ezen a világon.

Semmi extra nem történt, egy underground legenda összejammelt egy óriási albumot, ami biztosan nem lesz sikerlemez, de garantáltan meg fogja találni a maga értő közönségét. Erősen ajánlott!