Simon Balázs nem először rendez előadást nem (a hagyományos értelemben vett) színházi körülmények között. Magyar és olasz színészekből álló utcaszínházi társulásával rögtönöztek már falvakban, börtönben és lakótelepen. Következő dobása Eleonora Fuser olasz színész-rendezővel közösen szintén maszkos színjáték, amely Magyarország hősei címen októbertől lesz látható budapesti és vidéki plázákban.
Az, ami szerintem ebben érdekes, az az, hogy vannak a maszkok. A maszkban pedig nincsen semmi 17. századi. Ha az ember utcán akar megnyilvánulni, vagy a mindennapi élet helyszínein akar színházat csinálni, mint például a teljesen személytelen plázák, szüksége van valami közvetítő eszközre, ami nagyon erősen meghökkent, vagy felhívja az emberek figyelmét. Maga a maszk fölnagyít mindent, fölnagyítja a mozdulatot, az érzelmet, a figurát és ez egy őrületesen erős archetipikus hatás. És hát ebből aztán egy csomó minden következik. Az az intenzitás a lényege, hogy abban a pillanatban, amikor odakerül az emberek közé, majdnem olyan, mint pl. a Grotowskynál, hogy őrületes erős állapotban vannak színészek, szinte bizarr, hogy a közeledben valaki így liheg, meg ordít. Valahogy a maszkkal pedig humort kap ugyanez az erős fizikai állapot.
A maszkhoz nem szokott magyar színészeknek ez hogy megy?
Van, akinek rögtön. Felrakja a maszkot, és rögtön elkezd menni. Persze mindenkinél van egy pillanat, amikor megtorpan. Elkezd félni, elkezdi magát furcsán érezni, hogy ilyen fölnagyított dolgokat csinál és elkezdi magát szégyellni. És hát az egésznek a lényege pedig az improvizáció, amihez hatalmas nagy belső szabadságra van szükség. Az olaszok, akiken sokat volt maszk, vagy az ehhez különlegesen értő, csak erre specializálódott színészek hosszan és mindenfajta gond nélkül fel tudják magukat belül szabadítani és engedik magukat improvizálni. Ez a szabadság a legnehezebb.
Ehhez lesz segítség Eleonora Fuser mesterkurzusa?
Igen. Bár én sem tudom, hogy a Nora most éppen hol tart és hogy tartja a tréningjeit, de azt tudom, hogy nagyon erősen a testre helyezi a hangsúlyt, hiszen ezek a commedia dell’arte típusok mind testi torzulások is egyben. Olyan fizikai dolgok, amiket végig meg kell tartani, és az akkor jó, ha organikusan jön a te lényedből. A Nora ezt tudja, látja, és valahogy úgy formálja a színészek testét, hogy a végén ők maguk is igaznak fogják érezni, amit csinálnak, mert az tényleg belőlük jön.
A mesterkurzuson kiválasztott szereplőkkel elvonultok a Cserehát falvaiba, előkészítő munkára. Ez mit takar?
Van egy roma közösség, amely évek óta befogad minket, náluk fogunk lakni. Tulajdonképpen ez egy laboratóriumi helyzet lesz, hogy megcsinálunk egy jelenetet, és utána mit szólnak hozzá olyan emberek, akik életükben soha nem láttak színházat, csak a tévében, de akkor is rögtön elkapcsoltak, mert unalmasnak tartották, vagy nem értették.
Itt születnek meg az akár az előadás egészét (át)értelmező mondatok, gesztusok, figurák, akár történetek. Az itt megtalált részleteket fogjuk a rákövetkező hónapban egységes egésszé fűzni.
Bűnügyek és becsületgyilkosságok után hogy jött az idei téma: a magyar történelem hősei?
Norára nagyon nagy hatást tettek a honfoglaló magyarok szobrai a Hősök terén. A nagy bajszok, meg a furcsa hajak. Rájöttünk arra, hogy ezek elképesztő maszkok lehetnének Az improvizációkhoz pedig erős alapanyagot szolgáltatnának a különböző történetek a történelemből, a kollektív tudat “lerakódásai”: a honfoglalók, a nagy magyar királyok, mint mítikus figurák, a török hódítás, a szabadságharc, a Habsburg- illetve az orosz elnyomás elleni lázadás legendái, meséi. A pláza remek helyszín lesz például csatákhoz, politikai beszédekhez.
Milyen hatással van szerinted ez a fajta közvetlen színház az emberekre?
Felébred bennük valami élő rész. Mindannyiunkban van valami, ami föl tud ébredni, attól függetlenül, hogy akarom-e vagy sem, adom-e magam, vagy nézem-e azt, amit most a szemem elé tesznek, vagy nem. Ha mi elég valóságos módon vagyunk jelen, a nézőben is felébrednek azok a részek, amik tulajdonképpen a hétköznapokkal, az egész életnek ezzel a gépiességével, amivel szinte száz százalékban létezünk, nagyon hosszú ideig nem mozdulnak meg.