A negyedik Terminator mozi lényegesen kevésbé intelligens és kiművelt, mint az első két rész, de sokkal hatásosabb és főleg hagyományőrzőbb, mint a széria félresikerült harmadik darabja. Az emberiség végórája hivatalosan is elkezdődött, Christian Bale pedig versenyt fut az idővel.

Egy ideig nagyon határozottan úgy tűnt, hogy a Terminator 3: A gépek lázadása sikeresen megölte az „élő szövet a belső fémvázon” mítoszt. Miután a széria atyja, a Titanic után hosszú évekre visszavonult James Cameron, majd Ridley Scott is lepattintotta magáról a harmadik rész rendezői feladatait, a hozzájuk képest kezdő Jonathan Mostow csinált egy ügyes csimmbumm-cirkuszt, ami akciófilmként megállta a helyét, az első két rész kultikus hangulata azonban gyakorlatilag teljességgel hiányzott belőle. A film végül 433 millió dollárt termelt világszerte, tehát összességében nyereségesnek bizonyult, de a sorozat hívei a mai napig csalódásként emlegetik, így aztán kérdéses volt, mit lehet még kihozni a gyilkos gépekkel összecsapó emberiség legendájából. Pláne, hogy Arnold Schwarzenegger időközben Kalifornia kormányzója lett, James Cameron pedig továbbra sem kívánt részt venni az eseményekben.

Mindenesetre Hollywoodban nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb lesz negyedik rész, és miközben az átmeneti időszakban készült egy tévésorozat is – ez itthon pár rész után megbukott –, a háttérben lázasan megindultak az előkészületek. A rendezői székbe hosszas kavarást követően Joseph McGinty Nichol, azaz McG került, aki számos tévés produkció után a két Charlie angyalai filmmel debütált a mozivásznon, és noha eleinte úgy tűnt, hogy a harmadik rész főszereplői, Nick Stahl és Claire Danes viszik majd tovább az emberi ellenállás lángját John Connorként és Kate Brewsterként, ők végül kimaradtak a produkcióból. A főszerepet így aztán az a Christian Bale kapta meg, aki Christopher Nolan új Batman filmjeivel vált igazi sztárrá, de már 1987-ben, 12 évesen is nagyot alakított Steven Spielberg filmjében, A Nap birodalmában.

A Terminator: Megváltás készítői nagyon helyesen ráéreztek, hogy a jövőből visszaküldött mészáros kiborg és az ellene harcoló védelmező ötlete még egyszer nem nagyon süthető el totális csőd nélkül, így aztán a kezdetektől fogva olyan sztoriban gondolkodtak, ami a T3-ban bekövetkező Ítélet Napja után játszódik. 2018-at írunk, a teljesen legyalult Földön öldöklő háború zajlik a Skynet vezette gépek és a megosztott emberi ellenállás között, amikor néhány befogott jel alapján végre felcsillan a reménysugár, hogy talán sikerülhet kikapcsolni a masinákat vezérlő komputert. Az emberek között eközben felbukkan egy titokzatos figura, bizonyos Marcus Wright (Sam Worthington), akiről hamarosan kiderül, hogy nem annyira hétköznapi, mint amilyennek elsőre tűnik, John Connor pedig égen-földön leendő apját, a tinédzserkorból éppen csak kinőtt Kyle Reese-t (Anton Yelchin) keresi, mielőtt még a Skynet találná meg.

Nem érdemes kerülgetni a forró kását: a négyes Terminator ugyanúgy nettó akciófilm, mint a harmadik mozi, az első két részre még simán ráaggatható sci-fi szócskát nyugodtan sutba dobhatjuk, fantasztikumnak vagy pláne a tudományosság legenyhébb árnyalatának még csak az írmagja sincs benne. Bazinagy, fegyveres gépek vagoníroznak be állati sorban tengődő embereket, hogy kiirtsák őket, miközben géppisztolyokkal rohangászó katonák igyekeznek likvidálni minél több számítógép vezérelte ellenséget. Eközben ami csak lehet, felrobban, rengetegen meghalnak, és az egyébként is elpuszított civilizáció emlékei még tovább amortizálódnak. A kábé számítógépes játékokra hajazó alapsztori nagyjából ennyiben ki is merül, többre számítani sem érdemes: kacskaringós időutazósdinak, ötletes csavarintásoknak vagy alaposan kibontott karaktereknek nyomát sem találni a forgatókönyvben. A második részben olyannyira hatásosan kibontott ember-gép kapcsolat és érzelmi szál feltámasztására pedig ugyan történik némi kísérlet, de azt inkább fedje jótékony homály, mert a botnál is szimplább, már-már nevetségesen közhelyes dialógusok inkább kínosak, mintsem hatásosak.


És láss csodát, a film ennek ellenére mégis a székhez szegezi az embert, ami a szinte non-stop zajló akciójelenetek jóformán példátlan tökéletessége mellett egyértelműen az atmoszférának köszönhető. Magyarán szólva a Terminator: Megváltás a T3-mal ellentétben nem pusztán egy akciófilm, ami a Terminator-univerzumban játszódik, hanem igazi Terminator-film, és sokkal inkább ott rejlik benne a James Cameron-féle első két mozi hangulata, mint az előző részben. A fejágyúval ellátott robotgigász támadása, a motoros kiborgok kivágta üldözési jelenet vagy a Bale, Worthington és egy jóképű T-800-as között zajló végső leszámolás a Skynet központjában ráadásul olyannyira etalon jelenetek, hogy a nézőnek egyszerűen nincs kedve a sztori sekélyességén vagy a párbeszédek ostoba felszínességén keseregni. A látvány tökéletes, a trükkök lélegzetelállítóak (az egyetlen kivétel a ’84-es felvételek alapján egy testépítőre digitalizált, übergagyi Schwarzenegger-fizimiska, ezt ebben a formában inkább nem kellett volna), a tempó páratlan rendezői ütemérzékről tesz tanúbizonyságot, Christian Bale pedig szimplán menő, mint mindig, és e tényezők együtt simán elviszik a filmet a hátukon.

A megfelelő atmoszféra megteremtésében kevésbé észrevehető, ám kulcsfontosságú szerepet tölt be Danny Elfman filmzenéje, ami Brad Fiedel klasszikus alapmotívumainak felhasználásával remekül erősít rá a film egyes pontjaira. A Terminator rajongók emellett persze még számos finom vagy egészen nyílt visszautalást találhatnak az első két részre. Ami Schwarzeneggert illeti, ő nyilván hiányzik a teljességhez, de valljuk be, hogy inkább az lett volna a furcsa, ha 62 évesen, sikeres politikusként van ideje és energiája elvállalni, hogy napszemüveges, bőrdzsekis kiborgként lövöldözzön és rohangásszon ide-oda. Ez itt már egy másik széria – és alighanem ez a lényeg.

Nem érdemes életre szóló, meghatározó moziélményt várni a Terminator: Megváltástól, ez egy technikailag roppant profi módon elkészített, szórakoztató lövöldözős-gyilkolászós film, ami a nem is olyan távoli jövőben játszódik, és kész. Vagyis egy jófajta popcorn-mozi, önmagán túlmutató jelentőség nélkül.