A finn Stratovarius az ezredforduló tájékán Európa legnépszerűbb zenekarai közé tartozott, majd eluralkodott náluk a totális elmebaj - ami jelen esetben szó szerint értendő -, ma pedig gyakorlatilag elölről kell kezdeniük mindent. A bökkenő az, hogy a nagy visszatérésnek szánt új lemez is gyenge és érdektelen.

A Stratovarius annak idején amolyan „Yngwie Malmsteen dalokat ír a Helloween stílusában” zenével vált ismertté, és nagyon jók is voltak ezen a vonalon. Az Episode és a Visions simán az előző évtized második felének legerősebb európai heavy metal albumai közé tartoztak, a kissé formátlanabb Destiny után kiadott ezredfordulós Infinite-tel pedig rendesen le is tarolták a kontinenst: többszázezres lemezeladások, fesztiválok főzenekari posztjai szegélyezték a finnek útját, és így tovább. A terjengős, túl sokat markoló Elements lemezek már nem működtek, és a 2003-as budapesti koncert enerváltsága is hervasztó volt, majd jött az alaposan dokumentált csörgősipkás, kimázolt arcú bohóckomédia egymás fotókon is megörökített színpadi levizelésével (!), sárgaházas nyilatkozatháborúkkal meg követhetetlen oda-vissza kirugdosós társasjátékkal. A főnök Timo Tolkki gitáros még némi elmeorvosi segítséget is igénybe vett teljesen elhatalmasodó és alkoholizmusával csak tovább súlyosbított mániás depressziója leküzdése érdekében. Innentől kezdve egyszerűen nem lehetett őket komolyan venni. Elég kevesen tették tönkre a karrierjüket olyan módszeresen és annyira szánalmas módon, mint ők, de a megújult felállású banda most azt állítja, végre minden rendeződött körülöttük. Ez örömteli hír, noha már a cirkusz utáni 2005-ös visszatérő lemeznél is ezt mondták, és azóta ugye sor került egy rövidebb feloszlásra is…

A bő évtizeddel ezelőtti nagy tradicionális metal újjáéledés egyik vezérhajója mindenesetre ismét itt van, az alapító Tolkki helyén azonban új arccal, a fiatal Matias Kupiainennel vágtak neki a Polaris munkálatainak. Érdekesnek ígérkezett, mire mennek így, hogy a problémák okozója távozott a fedélzetről, de a végeredmény sajnos csalódást okoz. A fölényes zenei tudás most is egyértelmű, semmiképp sem szabad valami kontár töketlenkedésre számítani tőlük, az „oké, nem is rossz” azonban jelen esetben kevés, hiszen a Stratónak elég sokat kellene bizonyítania ezzel a lemezzel… Ehhez képest a dalok között még olyat sem lehet felfedezni, ami akár csak megközelítené a Father Time, Paradise, Black Diamond típusú klasszikus himnuszokat, nemhogy velük egy mondatban lenne említhető. Az epikus dalokkal sem sikerült olyat mutatniuk, amire 2009-ben az ember felkapná a fejét, és mivel Kiss Of Judas, Hunting High And Low típusú verhetetlenül slágeres témára sem futotta az erejükből, nem is túl könnyű belekapaszkodni a lemezbe. Egyszerűen lapos a Polaris, és erre akkor sincs mentség, ha Tolkki nélkül is jellegzetes a végeredmény.


Ami a stílust illeti, érezhetően próbáltak visszakanyarodni a klasszikus vonalhoz, de közben azért a tekervényesebb megközelítésnek sem intettek végleg búcsút. A Deep Unknown beszédes szöveggel indít, középgyors tempójával, monumentális kórusaival összekeverhetetlen Stratovarius, de valahogy csak a hátsó ajtón kopogtat be, az ember egy pillanatig sem érzi közben azt, hogy bármi igazán fontosat hallana, és ez sajnos a folytatásra is jellemző. A második felére pedig az addig sem túl érdekfeszítő lemez egyszerűen dögunalomba fordul. Semmi baj a kifejtős témákkal vagy a lírai betétekkel, ha azok kellően izgalmasak tudnak maradni, itt azonban szó sincs erről. Már a minden érdekességet nélkülöző Somehow Precious ballada is megöli az ember figyelmét, amit sajnos az utána következő aktuális nagyeposz, a kétrészes Emancipation sem képes újra felkelteni, a záró lírai hömpölygés pedig pláne nem.

A zenészek teljesítményébe természetesen nem lehet belekötni, de ennek ellenére a lemez mégsem működik igazán. A háttérben elmegy, ennél több azonban nincs benne, és ez baj.