Ha egy Szabadság, szerelem című könyvet vesz kezébe az ember, talán arra számít, hogy fennkölt, romantikus gondolatokat, magasztos életigazságokat fog olvasni. Kivéve akkor, ha azt a könyvet Feldmár András írta. Lírázás helyett állatos szexről, parazitákról és szimbiótákról ír. De azért a tanulság felemelő.

A berögzött elvekhez és szabályokhoz nem túlzottan igazodó pszichológusnak legutóbb megjelent, Szabadság, szerelem című - Petőfi Sándor lángoló sorait megidéző - könyvét olvasva számos olyan felvetéssel találkozunk, ami nem valószínű, hogy elsőként jutna eszünkbe a szerelem dolgain elmélázva.

A szexuális vonzalom mindenféle megnyilvánulása taglalva van az első fejezetekben kezdve a férfi turistától, aki nőnek öltözött fiúnak fizet a „szerelemért”, az állatokkal folytatott nemi aktusig. A bekezdésekben sorjázó kijelentések folyamatosan szemöldöke felvonására késztetik az olvasót. Nem feltétlen azért, mert nem ért egyet velük, hanem azért, mert az olvasottak felpiszkálják a gondolatait, felébresztik benne a szkepticizmust, vagy épp eddigi vélekedéseinek újragondolására sarkallják.

Olvasható például egy elgondolás arról, hogy a szexuális gerjedelem kialakulása azért függ a férfiak esetében jobban a látványtól, mert a fiúk, miután leválasztják őket az anyamellről, már el vannak zárva a női kebel látványának élményétől, míg a lányok ugye ezt nem élik meg olyan nehezen, hisz nekik van saját mellük, bármikor láthatják azt.

Másik érdekes gondolat például, hogy Feldmár szerint, ha a férfi pénisze olyan lenne, mint egy ujj, amit bármikor bárhova be lehetne dugni, akkor sokkal több erőszakos férfi lenne a világban, mert az ember már gyerekkorától úgy érzi (lásd az ujját a konnektorba dugni akaró kisgyereket), hogy minden luk azt kívánja, hogy valami belemenjen.

De elgondolkodtató a felvetés, hogy Franz Kafka regényhősének, Gregor Samsának átváltozása, féreggé változása tulajdonképpen egy felszabadulás, hisz a férfi így egy csapásra megszabadult minden a társadalom által rákényszerített szerepétől.

És azon is érdemes eltöprengeni, amit Feldmár a szülő-gyerek kapcsolatról ír, miszerint a gyerek semmiféle szeretettel nem tartozik a szülőjének, kényszerből nem kell viszonozni azt a szeretetet, amit szüleitől kapott, mert a szeretetet nem vissza, hanem továbbadni kell.
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Petőfi Sándor)
A felsoroltakból is látszik, hogy az egyes bekezdések nagyon sokféle gondolatot vetnek fel, melyek látszólag csak laza asszociációkon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Az az érzése támad az embernek, hogy ezek valamelyest provokációk is. Céljuk, hogy kialakítsanak az olvasóban/ hallgatóban (hiszen a könyv egy előadássorozat leírt változata) egy aktív jelenlétet, egyfajta dolgok mögé látni akarást és így ágyaznak meg a központi kérdésnek, ami először a könyv 76. oldalán hangzik csak el: „…hogy lehet úgy élni, hogy ne kelljen az embernek a szabadságával fizetni azért, hogy ne legyen egyedül.” Vagyis lehet-e úgy sakkozni, hogy a szabadság és a szerelem ne egymást kizáró tényezők legyenek, ne kelljen egyikért a másikat feladni, mint, ahogy maga Feldmár is tette emigrációjakor 1956-ban, amikor első komoly szerelmétől vált meg azért, hogy elkerülhessen otthonról.

Feldmár szerint az ember szabadságra van ítélve, de ettől függetlenül számos olyan tényezőt felemleget, ami rabságban tarthatja az embert. A társadalmi szerepektől kezdve magán az emberi testen keresztül (görögül a test és a börtön csak egyetlen betűben térnek el egymástól), a szülő vagy társ iránt érzet szereteten át a házasság intézményéig (szanszkrit nyelven a házasság szó a halál szót is jelenti).

Ha két ember találkozik – mondja a szerző – abból három dolog sülhet ki. Vagy jobb együtt, mint külön, vagy rosszabb, vagy közömbös a dolog. Előfordulhat, hogy egy kapcsolat adja meg valakinek a szabadság érzését, máskor pedig az jelenti a rabság végét – de még nem a teljes szabadságot -, ha egy parazitikus kapcsolatból ki tudunk lépni. A parazitikus kapcsolattal szemben a pozitív lehetőség a szimbiotikus kapcsolat. Amiben mindkét fél úgy szereti a másikat, hogy a másik közben szabadnak érzi magát.

„Meg kell gyászolni hogy soha az életben nem fogom tudni, hogy ki lehettem volna, hogyha nem lettek volna traumáim. Viszont az vagyok, aki vagyok és felelős vagyok azért, amit teszek, amit mondok. A csatatér bennem van, nem pedig a világban.”

(Részlet Feldmár András: Szabadság, szerelem c. könyvéből)Maga a gondolatmenet nem tűnik sem túl eredetinek, sem túl nehezen követhetőnek, de kivitelezni elég nehéz, mert alapfeltétel például, hogy az ember magában rendet tegyen, mert amíg benne valami fáj, addig nem tud kapcsolatot teremteni.

Az sem vezet eredményre, ha egy kapcsolatban valaki a másik kedvéért önként úgy dönt, hogy nem azt csinálja, amit egyébként akarna, mert így előbb-utóbb azt fogja érezni, hogy a másik a hibás azért, hogy ő rosszul érzi magát. Tehát hiába munkál bennünk a másik iránti legnagyobb jó akarat, hogy mi megadjuk neki a lehető legnagyobb szabadságot, az ilyen kapcsolat nem lesz szabad. Tulajdonképpen azt, hogy én valóban szeretem-e a társamat, csakis a társam tudja megmondani, nem én. Ha ő szabadabb, boldogabb velem, mint nélkülem, akkor én tényleg szeretem őt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a szabadság fogalmát nemcsak a férfi és nő, de még két férfi és két nő sem értelmezi ugyanúgy - írja Feldmár.

Kész receptet tehát ne várjunk, Feldmár könyvei nem azok a tipikus didaktikus megmondó könyvek, amik azzal kecsegtetik az olvasót, hogy, ha mindent a leírtak szerint csinál, megoldódik élete problémája. A pszichológus tehát nem spórolja meg nekünk az energiát, amit önmagunk megfejtésére kell fordítanunk. Mindazonáltal reményt –vagy épp bizonytalanságot - keltő módon nyitva hagyja a kérdést és leszögezi, hogy már az is nagy eredmény, ha el tudjuk képzelni, hogy valahol a világban létezik olyan valaki, aki mellett szabadabbak éreznénk magunkat, mintha egyedül lennénk. Mert „nem tudunk megvalósítani valamit, amit el sem tudunk képzelni.”