Százharminc éve, 1879. június 10-én született Kolozsvárott Szabó Dezső író, publicista, a két világháború közötti szellemi élet egyik legvitatottabb alakja.
A kolozsvári református gimnáziumban, majd a budapesti egyetem magyar-francia szakán tanult, az Eötvös Kollégium ösztöndíjasa volt. 1905-1906-ban egy évet ösztöndíjjal Párizsban töltött, ahol főként a konzervatív, antiliberális gondolkodók hatottak rá. Hazatérése után Székesfehérvárra került tanárnak, itt kezdte el publicisztikai működését.1908-tól Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron és Lőcsén is tanított, s mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Részt vett a tanárok érdekvédelmi mozgalmában, vitába keveredett Tisza István miniszterelnökkel. Ekkor került a Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratok körébe, de Az individualizmus csődje című tanulmánya körül támadt vita után szakított a liberális, polgári beállítottságú lapokkal.
Az 1918-as őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, de a lelkesedést hamarosan mély kiábrándultság követte, s a proletárdiktatúra elől vidékre menekült. 1918-ban fejezte be legismertebb művét, Az elsodort falut, amely később a Horthy-korszak önigazolásának alapjául szolgált, a magyarságról, a népről vallott nézeteivel a népi mozgalom előfutárává, eszmei úttörőjévé vált.
Az elsodort falu sikerét követően Szabó Dezső rövid időre ünnepelt író lett, tanári állásáról lemondott, ettől kezdve írásaiból élt. 1920-ban és 1921-ben a Virradat című jobboldali lap publicistája, 1921-től a Nép munkatársa volt. 1923 elején Auróra címmel lapot indított, mely később Élet és Irodalom címen jelent meg, de csak az év végéig. Közben az egyetemi ifjúságnak előadásokat tartott, melyeknek hatása részben közéleti témáiban, részben rendkívül szuggesztív szónoki képességeiben rejlett. Idővel nézetei egyre inkább társadalmi és politikai zsákutcába jutottak, a húszas évek második felében népszerűsége csökkent, s lassan a konszolidáló Horthy-korszak legkövetkezetesebb bírálójává lett.
1925-ös Segítség! című pamfletregényében a kor szellemi-erkölcsi romlottságát támadta, az 1930-as évektől kezdve a német befolyás erősödésének veszélyeire figyelmeztetett. 1934-ben indította el a Ludas Mátyás Füzetek című egyszemélyes folyóiratát, melynek 1942-ig nyolcvan száma jelent meg. Ebben napvilágot láttak önéletrajzi írásai is, melyeket sokan legkiforrottabb műveinek tekintenek.
Életének utolsó éveiben az Életeim című önéletrajzi kötetének megírása foglalta le minden idejét, a mű majd csak jóval a háború után, 1965-ben jelent meg. A II. világháború, Magyarország hadba lépése, a nyilas hatalomátvétel a végsőkig fokozta a megromlott egészségű író kétségbeesését. Budapest ostroma idején, magányosan, az állandó nélkülözéstől legyengülve halt meg 1945. január 13-án. (Egyes források szerint január 5-én.) Lakótársai ideiglenesen a Rákóczi téren temették el, innen kerültek át hamvai a Kerepesi temetőbe.