Alapos hazai casting, világhírű amerikai rendező és koreográfus, a tengerentúlon bejáratott és tíz éve töretlenül népszerű, agyondíjazott produkció. A Müpában bemutatott és a Madáchban futó Contact  hazai sikere elvileg garantált. Gyakorlatban az előadás valószínűleg majd elég vegyes fogadtatásra talál.

Akik a hagyományos musicalekhez, operettekhez vannak szokva, azok közül sokan fennakadhatnak a tényen, hogy ebben bizony ének egy szem sincs, beszéd is csak kevés, hisz a főszerep a táncé. Aki viszont táncszínházi, mozgásszínházi élményre készül, az az impozáns külsőségek mögötti tartalmat kevesellheti. Persze nyilván sokakat elvarázsolnak a színes jelmezek, a látványos díszletek, a jó zene és a mesteri koreográfia, és rajongói lesznek a kevert műfajú produkciónak, amelynek kedvéért még egy külön kategóriát is alkotott a Tony-díjakat odaítélő szakmai grémium: A legjobb különleges színházi élmény kategóriáját.

Az 1999-ben Susan Stroman által rendezett és koreografált sikerdarab, amit a Madách Színház, az Operaház és a KFKI Kamarabalett táncosaiból összeválogatott gárdával és az eredeti mű alkotóinak közreműködésével változatlan formában vitt színpadra Szirtes Tamás, nálunk a musical fantázia műfajmegjelölést kapta. Bár a jazzes-szvinges látványos koreográfián kívül kevés olyan eleme van az előadásnak, ami miatt musicalnek nevezhetnénk. Nincsenek benne betétdalok, nincs kerek története. A három rész nem alkot egy egészet, csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, magukban pedig pláne kevesek ahhoz, hogy musicalnek nevezzük őket.

A fantázia szóba is bele lehetne kötni, mert bár nagyon korrektül összerakott, kompakt produkcióról beszélünk, a legtöbb dolog az előadásban kiszámítható és sablonos. A rokokó életképben, az olasz éttermi jelenetben látható karakterek, azok jelmezei és környezete semmivel sem más vagy több, mint amit a fejünkben lévő sztereotípiák alapján elképzelnénk. És az utolsó részben megismert, karrierje csúcsán lévő, kiégett amerikai reklámszakember és annak lakása, de még az üzenetrögzítőjére felmondott üzenetek is fantáziátlanul közhelyesek. Persze érzem én, hogy a tipikus szituációkban megfogalmazódó komoly üzenetektől akar rendhagyó lenni ez az előadás, de a goromba férj melletti valóságból álomvilágba menekülő feleség, és az öngyilkossági kísérletének pillanatában megvilágosodó üzletember történetét sem mondanám túl ötletesnek.

Még a legváratlanabb talán az első, A hinta címet viselő rész slusszpoénja. A néző mindvégig azt hiszi, hogy a lovagja távollétében a szolgájával rosszalkodó úrilány cinkosává vált, hisz végignézte, ahogy a lány egy kerti hintán himbálódzva felszarvazza udvarlóját. Az utolsó pillanatban azonban kiderül, hogy csak egy erotikus szerepjátékot látott, és megcsalásról szó sincs, hisz sorra kerül a másik férfi is, csak előbb jelmezt cserél a szolgával. Fragonard A hinta című rokokó festményének történetét kibontó és továbbgondoló pikáns életképben kevés a tánc, sok az évődés, a kacarászás és szándékosan manírosak a táncosok - Pazár Krisztina, Ádok Zoltán, Bajári Levente - gesztusai. Hangneme egyensúlyozik a pajkos és a közönséges között, időtartamát tekintve pedig egy hajszállal hosszabb, mint amennyit ez a szösszenet elbírna.

A második részben már nagyobb szerepet kap a tánc. Nemcsak azért, mert a jelenetet klasszikusokra - Grieg és Csajkovszkij - előadott, szívmelengetően bájos táncjelenetek tarkítják. Hanem azért is, mert ebben a részben már a tánc, mint a zord valóságot túlélni segítő varázserő jelenik meg, akárcsak majd a harmadik részben. A Nem mozog! című rész főszereplője, Ladinek Judit már az első pillanattól sugározza, hogy "nem fér a bőrébe", képtelen a maffiózó szófogadó feleségének, a szürke kis senki szerepének az alakítására. Ellenben savanyú, goromba férjével, ő nem bírja nem élvezni az életet, és lelke menekül a valóság elől. Kezét ziháló mellkasára téve és tekintetét az ég felé emelve minduntalan elkalandoznak gondolatai egy olasz étterem asztalánál ülve. És ekkor a szomszédos asztaloknál ülő konszolidált párokból és a sürgő-forgó pincérekből is kitörnek a szenvedélyek, belekerülve a nő ábrándjaiba, táncra perdülnek mindahányan vannak. A varázslatot újra és újra megtöri a férj, aki ki-be rohangál a színpadról, mivel mindenáron zsömlét akar szerezni menüjéhez.

Ahogy az első részben az ártatlan jelenet átmegy vaskos erotikába, úgy ez a mostani a bájosból a morbid felé tart, hisz az elnyomott feleség, miután lenyom egy numerát az egyik pincérrel az asztal alatt, lepuffantja férjét, igaz, mindezt csak éber álmában.

Ha a sztori csak ennyi lenne, akkor - a korrektül előadott össztáncok élményét is beleszámítva - még talán beleférne az "elmegy" kategóriába. De John Weidman, író sajnos úgy látta jónak, ha humorforrásként egy csomó káromkodást is beiktat a jelenetbe. Ennek következtében a nézőnek tucatnyiszor kell hallania a férjet alakító Pusztaszeri Kornél szájából, hogy "hol van már az a kurva zsemle", illetve feleségét rendszeresen fenyíti a "kurvára nem mozog!" kijelentéssel.

Szerencsére Pusztaszerinek van esélye ennél egy fokkal összetettebb eszközökkel is szerepet formálni a szünet után következő Contact című részben, ahol az eseményeket a háttérből szemlélő, időnként azt alakító belevaló bárpultost alakítja, és bár nem ő a főszereplő, olykor jobban magára vonja a figyelmet, mint a két főszereplő, Csórics Balázs és Keveházi Krisztina.

A Contact című rész története, mint már mondtuk nem túl eredeti, dramaturgiája pedig ugyanaz, mint az előző részé. Vagyis a valóságos események keretbe foglalnak egy elképzeltet, melyben központi szerepet kap a tánc, és amely nagy igazságokra ébreszti rá nemcsak a főhőst, de a produkció készítőinek szándéka szerint a közönséget is. Jelen esetben ez a bölcsesség a következő: "ne legyünk öngyilkosok, mert a boldogság bármikor bekopogtathat az ajtón".

Ez a rész azonban még így is a legélvezetesebb, a látványos koreográfiákban a táncosok kedvükre brillírozhatnak - és brillíroznak is -, a nézők pedig kedvükre dobolhatnak ujjaikkal a karfán a jobbnál jobb szving zenékre. Füstös bárhangulat, villogó játékgép, vagány srácok atlétában, csinos lányok miniben, vérpezsdítő ritmusok. A fülledt, buja közegből két ember lóg ki. A díjnyertes, ám roppant magányos reklámfilmes, akinek nemcsak lakása, de a lelke is üres. És egy titokzatos sárga miniruhás lány.

Csórics Balázs előbbi szerepében a tánctéren tanúsított bénázásával, Keveházi Krisztina pedig a Sárgaruhás Lány szerepében (jégcsap)királynői megjelenésével kelt feltűnést. A botlábú reklámosnak persze a táncparkett számos dögösebbnél dögösebb (nőstény)ördöge közül pont ez a megközelíthetetlen eszményi lény kell. És, amikor végre az övé lesz, akkor kiderül, hogy csak képzelete játéka volt az egész románc. Viszont legalább rájön, hogy van még keresnivalója az életben. És nem is kell túl messze keresgélnie. A sárga ruhás lány földi kiadása, mérges szomszéd képében ott áll az ajtaja előtt, és ha főhősünk az öngyilkosság helyett a szőnyegvásárlás mellett dönt, még bárhogy alakulhat kettejük kapcsolata...Igen, a zárlat nemcsak így elmesélve tűnik bárgyúnak. De tény, hogy erről nem a magyar előadás létrehozói tehetnek.

A művészek kétségkívül precízen és nagy szakmai tudással reprodukálják az eredeti elgondolást és még az is lehet, hogy tíz évvel ezelőtt - amikor Susan Stroman elkészítette az eredetit - mindez a hazai színházi életben is nagyot durrant volna. Itt és most, 2009-ben, az Erzsébet körúton viszont a XVIII. századi ledér úrinő, a lelki terrorban élő olasz maffiózófeleség, és a heti háromszor pszichológusnál ülő, megcsömörlött amerikai sikerember populáris komoly-és könnyűzenével körített, táncban elmesélt története közel sem átütő erejű. Maximum egy viszonylag megbízható minőségben kapható import áru.