José Saramago Vakság című regényének eredeti címe (Ensaio sobre a Cegueira) Esszé a vakságról. Tehát már a cím is előrevetíti az elmélkedő jelleget, a mély gondolatiságot, ami a portugál írónak erre a könyvére is jellemző. A műből készült filmet ehhez képest filozófiai thrillerként emlegetik, ami jelzi a megítélése körüli zavart is: hogy akkor ez most művészfilm, vagy egy mainstream apokaliptikus thriller.

A közlekedési lámpa zöldről pirosra, majd pirosról zöldre vált. Diktálja a mindennapok ritmusát, a város pulzusát, egyenletes adagokban pumpálja az utakon az autó-és gyalogos rengeteget. Jól indít a film, érzékletes képsorokban bemutatja azt a közeget, amiből egy csoport ember előbb kitaszíttatik, majd, amikor visszatér oda, kiderül, hogy ez a közeg végérvényesen eltűnt, felszámolódott. A dudáló autókkal és masírozó gyalogosokkal teli utcák a film végére üresek és elhagyatottak, összetört és kifosztott autók állnak keresztbe-kasul, itt-ott kis embercsoportok tévelyegnek, vagy épp fosztják ki egymást. Az apokaliptikus katasztrófafilmek, vagy épp zombifilmek tipikus képeit látjuk tehát, de mivel a Nobel-díjas Saramago egyik regényének adaptációjáról van szó, sejthető, hogy nem az volt a szándék, hogy egy izgi thriller szülessen.

Tény, hogy aki ilyesmire számít, az dühösen fogja végigülni a kifejezetten lassú tempójú, kétórás filmet, amiben ráadásul számtalan logikai bukfencet, irreális fejleményt fog felfedezni, és nagyjából semmilyen - a történet felszínén megfogalmazódó - kérdésre nem kap majd választ. Hiszen ezúttal nem azon van a hangsúly, hogy hogyan oldható meg, és mitől alakult ki a világot fenyegető katasztrófahelyzet, hanem, hogy mit jelent, mit üzen az embereknek és főleg az emberekről a váratlan jelenség.

Valószínűleg - mint a legtöbb mozi, vagy színházi előadás esetén - a legjobban azoknak fog tetszeni a film, akik előfeltevések nélkül és nyitottan ülnek be a mozira, merthogy előreláthatóan azok is kritikusan szemlélik majd a Vakságot, akik jól ismerik a saramagói világot, esetleg konkrétan ezt a könyvet. Feltehetően nem véletlen, hogy eddig csak egy Saramago-regényt - a Kőtutajt - filmesítettek meg.

José Saramago regényei - ha csak a sztorijukat nézzük - jó alapanyagok lehetnek a megfilmesítéshez, hiszen legtöbbször valamilyen csodás, irreális esemény indít el bennük egy érdekes eseményláncot és rendkívül hangsúlyos bennük a szerelmi szál, ami ráadásul gyakorta elég szokatlan (pl nagy korkülönbség - ahogy itt is látjuk). Ezek az elemek jól beilleszthetők akár egy közönségmoziba is. Viszont a portugál író könyveinek olvasásakor nagyon fontos "élvezeti forrás" az érdekfeszítő történetek példázatos jellege, filozófiai mélysége és az író sajátos nyelvezete, amit már közel sem olyan egyszerű átültetni a filmvászonra.

Nagy kérdés, mit tud kezdeni egy filmrendező és egy forgatókönyvíró ezekkel a saját kultúrköréből vett egyéb szövegekre (közmondásokra, szólásokra, tankönyvi szövegekre stb.) való utalásokkal teletűzdelt, rendkívül rétegzett, ugyanakkor könnyeden és méltóságteljesen hömpölygő többsoros mondatokból álló költői szövegekkel, amit dialógusok is csak nagyon ritkán szabdalnak fel, hiszen regényeinek szereplői leginkább függő beszédben "szólalnak meg". És ez véleményem szerint kérdés marad a Vakság című film elkészülte után is, bár kétségtelen, hogy a film a regényadaptációk között határozottan a jobbak közé sorolható.

Maga az író sem lelkesedett az ötletért, hogy Vakságból mozi készüljön, nagy sokára győzték meg az ötlet helyességéről, és ő végül Don McKellar forgatókönyvíró koncepciójában és Fernando Meirelles rendező látásmódjában bízott meg leginkább. Az Isten városa rendezője ezúttal is egy érdekes képi világú filmet álmodott meg, az egyedi látásmódhoz pedig jó kiindulási alap maga a történet is, ami a látás elvesztéséről szól.

Egy titokzatos fehér vakságnak elnevezett betegség terjed, ami miatt minden előjel és elváltozás nélkül az emberek sorra vesztik el látásukat, pontosabban nem látnak mást, mint egy tejszerű fehérséget. Ennek megfelelően maga a film is sokszor túlexponált, vakítóan fehér képekben pereg előttünk, de szemléletesek azok a jelenetek is, amikor a kamera teljesen hétköznapi dolgokat -mint például egy kávéfőző- mutat meg egészen közeli képekben, miközben felerősítve halljuk azok hangját. Tárgyak, amiket a szereplők azelőtt esetleg észre sem vettek, mert jelentéktelen apróságnak tűntek, ám vakon már csak a hangjukról, formájukról ismerhetik fel őket.

Jól átjön a filmvásznon az is, ahogy a megvakulás először mindenkit egyformává tesz, visszatolja az embereket valamiféle kezdőponthoz, a nullához, ahol nem számít, hogy prostituált, orvos, vagy tolvaj volt-e előtte valaki, mert megvakulása pillanatától ugyanolyan tehetetlen és kétségbeesett, mint bárki más. Aztán szép lassan kialakulnak a vakok "társadalmában" is a különbségek.

A karanténba zárt, külvilágtól leválasztott emberek lassan megalkotják saját miniállamukat, csakhogy ez nem más, mint egy erőszak által működtetett diktatúra, élén egy önjelölt királlyal. Az emberek vaksága paradox módon látni engedi azt, ami a civilizált hétköznapokban rejtve marad, hogy az ember velejéig romlott, aljas és gonoszsága határtalan.


A "világosra hívott", steril, szürkés -fehér képek szenvtelenül ábrázolják a gyomorforgató jeleneteket, melyek során látunk mindent (,ha bírjuk nézni) a nemi erőszaktól a gyilkosságig. Nem csoda hát, hogy az egyetlen ember, aki rejtélyes okokból kifolyólag nem vakult meg, mikor férje megkérdezi tőle, hogy fél-e attól, hogy, amikor kinyitja reggel a szemét, rá kell jönnie, hogy már ő sem lát, azt válaszolja: épp attól fél, hogy még mindig lát.

A film egyik legfőbb pozitívuma az egyetlen látó embert alakító Julianne Moore játéka. Érzékletes játékával eleve háttérbe szorít szinte mindenki mást, még olyan színészeket is, mint a férjét alakító Mark Ruffalo, vagy Danny Glover. Igaz, a többi szereplő alakja a regényhez képest kevésbé kidolgozott, az Moore-ét pedig még tovább erősíti a rendezés azzal, hogy eltérően az eredeti sztoritól, a filmben a karanténba zártak között ő az egyetlen látó. (a könyvben több hozzátartozó még lát, amikor bemegy a karanténba, és csak később vakul meg.)

Így már elejétől fogva rajta van a felelősség terhe, hogy csak ő segíthet ezeken a saját ürülékükben fetrengő, elállatiasodott embereken. De nyomasztja a titok súlya, hogy ő tulajdonképpen "illegálisan" van itt, hisz senki nem tudhatja meg orvos férjén kívül, hogy ő lát. Moore játéka nagyon szépen mutatja a fokozatokat, amin karaktere átmegy.



A filmben legtöbbször az ő szemével látjuk az eseményeket, aki a dolgok megváltoztathatatlansága miatt apatikusan szemléli a poklot, amivé az emberek világa formálódott. Máskor azonban a kamera is tapogatózik, akár a vakok, és csak homályos részleteket mutat. Olykor pedig a Danny Glover által játszott fekete szemkötős férfi (a filmben a regényhez hasonlóan nincsenek személynevek) meséli nekünk és kommentálja is a történetet, ami végképp összezavarja a nézőpontokat. Tudható, hogy a tavalyi Cannes-i fesztiválon - ahol a Vakság nyitófilm volt - még végig e karakter narrációja kísérte a filmet, a bemutató sikertelensége után a filmet azonban újra vágták. A folyamatos narráció eltűnt, de nem teljesen, így időnként, teljesen váratlanul (és indokolatlanul) megszólal az érdes hang, hogy mondjon pár bölcsességet.

Ugyancsak elég furcsán van felépítve az idős férfi és a csinos, fiatal, egykor prostiként tevékenykedő nő (a regényben és a filmben a fekete napszemüveges nő megjelölést kapta) közti szerelmi szál, jobban mondva nincs is felépítve, hanem egyszer csak a film vége előtt negyed órával, kiderül, hogy ők szerelmesek egymásba.

Ez tovább fokozza az érzést, hogy a zárlat a kelleténél - különösen az előző másfél óra kegyetlen képsoraihoz képest - sziruposabbra sikerült. Különösen kilóg a nem szokványos képi megoldásokat kereső filmből az esőben fürdős, megtisztulós jelenet, amely nemcsak giccses, de sablonos is. Szerencsére azonban a film zárlata és a legutolsó frappáns és ötletes képi megoldás megmenti a filmet a totálisan közhelyes és hollywoodias befejezéstől.