Marilyn Manson a '90-es évek közepén tényleg valami újat, megdöbbentőt és sokkolót képviselt, ma azonban már ő is csupán egy az unalmas és kiszámítható rocksztárok közül. A The High End Of Low című új album még Twiggy Ramirez visszatérése ellenére sem képes felmutatni semmiféle extra érdekességet.

Dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen. Mivel mai híveinek jelentős része 1996-ban még az óvodában építette a homokvárakat, nem árt megjegyezni, hogy akkoriban Marilyn Manson tényleg olyan volt, mint akit nem erre a világra szült az anyja. Ismét valami veszélyeset, valami teljesen kiszámíthatatlant hozott a mainstream szinten akkortájt teljesen halott kemény rockzenébe, amivel rengeteget tett azért, hogy a torzított gitáros muzsikák ismét visszatérhessenek a köztudatba a ’90-es évek első felének döglöttsége után.

Az egyetlen és egyedüli Brian Warner később sajnos túlzásokba esett: a jóval kommerszebb Mechanical Animalst még meg lehetett valahogy ideologizálni, a maga módján nem is volt reménytelen az az anyag, habár az Antichrist Superstar után igazából akármi unalmasnak tűnt volna tőle. Aztán jött a 2000-es Holy Wood, aminél a visszasátánodott, hirtelen növesztett műcsöcseit ugyanolyan hirtelen elveszítő Manson előállt minden idők egyik leggázosabb marketingrizsájával, ami rockzenész száját valaha elhagyta – arról, hogy a lemezeket igazából egy fordított trilógia részeként kell értelmezni – , és itt szépen fel is lehetett adni. Három év múlva már a Shotgun Messiah egykori agya, Tim Skold csatlakozásáról lehetett hallani nála, és a vele készült The Golden Age Of Grotesque-kel ismét sikerült lendületet adni a meglassult szerelvénynek, a 2007-es Eat Me, Drink Me-n pedig az excentrikus frontember – cseppet sem meglepő módon – ismét új formába öntötte magát. Az ott elővezetett gótikus, beteges pop/rockkal sokkolni már nemigen tudott a reflektorfényben pompázó celebbé, a mindennapok megszokott részévé vált frontember, ugyanakkor tagadhatatlanul volt benne ráció.

Ehhez képest a The High End Of Low egyértelmű csalódás, pedig Manson mellé hosszas évek haragszomrád-játéka után visszatért régi bűntársa, Twiggy Ramirez basszusgitáros. A lemez aránylag megnyerően indul a halálmadár Devour és a súlyosabb Pretty As A ($) – azaz Swastika, de ezt Amerikában most valamiért nem lehetett leírni – kettősével, a Leave A Scar pedig talán még erősebb. Ennek alaptémáját egyértelműen a Depeche Mode Violator lemezéről csenték, de kit érdekel, a végeredmény nagyon jól működik. Bárcsak Dave Gahanék új albumán is lenne legalább egy ilyen lendületes szerzemény… Marilyn és Twiggy egyébként nemcsak ennél a dalnál voltak lopós hangulatban, az első single Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon kezdő hangjait ugyanis a U2 New Year’s Day-éből szedték, de ez a jellegzetesen kalapálós tempójú téma is beül a fülbe. Nagy kár, hogy körülbelül ez az utolsó, amiről igazán jókat lehet ezt mondani az albumon, innentől fogva ugyanis döbbenetes unalomba fordul a műsor.

A legkomolyabb túlzásnak mindenképpen az I Want To Kill You Like They Do In The Movies tűnik, amit egyenesen 9 (!) percen át húznak. Bővebb fejtegetés nélkül maradjunk annyiban, hogy a Marilyn Manson azért nem a Pink Floyd, akiknél beleférne az ilyesmi, pláne, hogy a dal mindenféle érdekességet vagy invenciót nélkülöz. Az előzetes nyilatkozatokban nagy garral beharangozott We’re From America pedig egyszerűen nulla, itt azért tényleg elgondolkodik az ember, hogy Mansonra ráférne egy hosszabb pihenő valamelyik lepusztult amerikai nagyváros szürreális gettójának legmélyén, hátha újból talál magának egy kis ihletet… Hiába jön a vége felé a new wave-es témákat elcsúfító I Have to Look Up Just to See Hell és a zongorás gyászmenet-líra Into The Fire kellemesebb kettőse, a hallgató ekkorra már mindenbe belefáradt.

Az amerikai mainstream zenei sajtó ezúttal sem mulasztja el az egekbe emelni Marilyn Mansont – nyilván az Interscope komoly pénzt fektet a produkcióba –, de ettől még ennek a lemeznek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.