Egy férfi, egy nő. Házastársak voltak, rég nem látták egymást. Egy esküvőn újra találkoznak, lefekszenek egymással, aztán folytatják az életüket. Két szereplő, egy helyszín. Az egy percben elmesélhető sztorit Hans Canosa rendező 84 percben tálalja. Ez talán nem hangzik túl biztatóan, de azért A nő másik arca című mozi cselekménye jóval több, mint egy kis szex az ex-szel.

A minimál sztorit a két főszereplő, Aaron Eckhart (Thank you for Smoking, Ízlések és pofonok, A sötét lovag) és Helena Bonham Carter (A galamb szárnyai, Harcosok klubja, Charlie és a csokigyár) profi játéka mellett egy trükkös képi megoldással dobja fel a rendező. A film cselekményét ugyanis az első perctől az utolsóig - na jó, az utolsó előttiig - osztott képernyőn látjuk. Mivel a film 2005-ös (nem tudom, miért tartott négy évbe, hogy eljusson hozzánk), mozikba kerülése óta számos kritika született már róla. Ezeket elolvasva világosan kiderül, hogy erősen megosztja a kritikusokat a kezdő rendező, Hans Canosa kísérleti filmje. Vannak, akik szerint a osztott képernyős megoldás szokatlanságával együtt is körülbelül negyed óra alatt kifullad a film, a sovány forgatókönyvön nem segít semmi, a mozi mérhetetlenül unalmas. A másik tábor szerint viszont nagyon ötletes filmről van szó, amely végig leköti a néző figyelmét. Az akciófilm rajongóknak valószínűleg nem is lesz a kedvence, de mondjuk, aki szerette a Mielőtt felkel a Napot, az ezt is biztosan imádni fogja.

Sziporkázó szócsaták és szellemes dialógusok, tipikus élethelyzetek, ügyes egyensúlyozás a fárasztó drámázás és a szórakoztató lelkizés között. Akiknek ez - hozzám hasonlóan - bejön, annak sok csendes kuncogást és "ez mennyire jellemző" meg "tisztára, mintha magamat látnám/hallanám" típusú hümmögést ígérhetek.

A film már csak azért sem tud unalmassá válni, mert egyszerű sztorija dacára nagyon csalafintán épül fel, vagy a cselekményében, vagy a képek szintjén mindig történnek olyan váratlan dolgok, amin kedvére morfondírozhat a néző. Kezdjük ott, hogy már az is egy kis időbe telik, mire az ember kibogozza, hogy, hogyan van az, hogy két arcot látunk más kameraállásból felvéve, más háttérrel, mindkettő velünk néz szembe, de azokról mégiscsak kiderül, hogy egymásra néznek, egymással kommunikálnak. Szokni kell, hogy minden egyes szituációt minimum két aspektusból látunk - alapesetben a nő és a férfi szemszögéből. A történet is csavarosan indul, hiszen jó darabig azt hisszük, hogy az esküvőn feltűnően unatkozó, egymással flörtölő férfi és nő életében nem látta még egymást. Aztán kiderül, hogy nagyon is ismerik a másikat, hiszen jó tíz évvel ezelőtt házasok voltak.

A fontos információkat végig ilyen fokozatosan adagolva kapjuk meg. Amikor hátradőlünk abban a tudatban, hogy az egymástól elvált házaspár tagjai közötti cicázás viszonylag tét nélküli, hiszen egyiküknek sincs új családja, a nő hirtelen leveszi a kesztyűjét, és előbukkan a jegygyűrűje. Percről percre válik árnyaltabbá a kép, az egyszerűnek tűnő szituációról kiderül, hogy nem is annyira egyszerű. Egyre többet tudunk meg a két ember közös életéről és az utolsó találkozás óta eltelt időben történt eseményekről. De ezeket sem a szereplők mesélik el, sokkal inkább a képek beszélnek helyettük.

Az elfelezett képernyő egyik felén időnként egy nagyon fiatal pár tűnik fel, akikről kiderül, hogy ők a két főszereplő fiatal, szerelmes és bohó múltbeli énjei. Magyarán az osztott képernyő nemcsak nőt és férfit választ el és kapcsol össze, hanem a múltat és a jelent is. Sőt máskor az elképzeltet és a valóságot is. Például: a nő agyában megszületik a kép, hogy odabújik a férfihez és ez megelevenedik a vászon bal felén, a vászon másik térfelén pedig azt látjuk, hogy a valóságban megmeri-e ezt tenni, vagy nem. Vagy, amikor képkockákat látunk a nő idős, jól szituált, megbízható új férjéről és a férfi huszonéves táncosként dolgozó bombázó barátnőjéről, nem tudjuk, hogy azt látjuk-e, ahogy a valóságban kinéznek, vagy azt, ahogy a féltékeny exek elképzelik őket.

Az osztott kép sokkal több, mint egy egyedieskedő, figyelemfelkeltő trükk. A "kettős látás" lehetőségét számtalan módon aknázza ki a film. Érdekes folyamat, ahogy az este elején, az esküvői partin, még be-besétál a két főszereplő mellé egy-egy kívülálló személy is a képbe, majd, ahogy halad előre a film és a férfi felmegy a nő szállodai szobájába, elfogynak a "mellékszereplők", csak maguknak maradnak. Maguknak, de nem ketten, hiszen velük vannak fiatalkori énjeik is. Az eltelt idő, az egymás nélkül leélt sok-sok év elválasztja egymástól őket, de elvághatatlan kötelék közöttük a múltbéli mindent elsöprő szerelem. Ennek megfelelően külön térfelet kapnak ugyan a mozivásznon, de ki-besétálnak egymás "teréből".

Ez a folyamatos ingázás a színészek játékában is nagyszerűen visszaköszön. Feleselnek saját múltbéli énjükkel, miközben egymással is "macska-egér játékot" játszanak. Első pillanattól fogva tudják, hogy meg fogják tenni, amit talán nem kellene, ami mindkettejüknek csak bonyolítani fogja az életét, de mérhetetlen iróniával kezelik ezt a szituációt, és egymást is. Aaron Eckhart és Helena Bonham Carter annyira jól teszi a dolgát, hogy a magam részéről azzal is kiegyeztem volna, ha 84 percen keresztül csupán a profin felépített verbális előjáték folyik, és a szexre még csak sor sem kerül a filmidőn belül. Merthogy akár megmutatja a film, akár nem, előbb-utóbb sor kerül rá, ez a néző számára sem kérdés.

Az igazi kérdés az, hogy mi lesz azután. Egy férfi, egy nő. Rég nem látták egymást, és ha most egymásra néznek, akkor látják a másikat, de látják azt a férfit és azt a nőt is, akik tíz évvel ezelőtt szakítottak egymással. Együtt töltenek egy éjszakát, aztán folytatják az életüket. Együtt. Vagy külön.