Számos tanulsággal szolgálnak a The Black Eyed Peas és a Noisettes új vállalásai. A nem annyira szellemesen The E.N.D. címre keresztelt The Black Eyed Peas-lemez esetében a diszkógömb fordulatszáma helyett a pilatesz labda puffogása adja meg az alapritmust, míg a Noisettes második albuma arra mindenképpen jó, hogy kijelentsük: egyre alacsonyabb az ingerküszöb az indie-diszkókban.

Azaz: már az is indie-diszkó, amelyre 1985-ben Michael Cretu, Ken Laszlo is csettintett volna.
A The Black Eyed Peas-lemez Boom Bow Pow című nyitódalánál már lehet tudni, hogy jóra itt ne számítson az ember: a cucc elektro-funkkal kevert kilencvenes évek közepi dance-floor, melynek kizárólag egy konditeremben van létjogosultsága. A pasik a fekve nyomó padon bámulják a kardiógépeken izzadó csajokat, akik viszont a tükörből figyelik, hogy hány srác hesszeli a feneküket, mely ha minden jól megy, olyan kerek lesz mint Fergie hátsója, melyet a rossz nyelvek szerint a művésznő egy luxusklinikán gondolt újra. Már a The E.N.D. rövidítés is megérne néhány büntető felülést a diszkóklubbá alakított edzőteremben: The Energy Never Dies. Persze, mint vártunk egy olyan csapattól, melynek szellemi atyja is így írja nevét: will.i.am. 

Sokan azt hitték, hogy a csapat feloszlik, és minden jel erre utalt, hiszen a Pán Péter féle tarka manó szerelést mackónadrággal sikeresen kombináló BEP-tagok is utaltak erre, aztán ott volt Fergie szólólemeze is, amely újabb pletykákra adott okot azok körében, akik az arany színű melegítőalsót körömcipővel viselik. Minden számot túlhajtottak hülye effektekkel, torzított énekhanggal, váratlan kiállásokkal. A Daft Punk világából átemelt hangszínek és ritmusképletek sem mentik meg a lemezt, amely nyilván sikeres lesz. Ennek okát nem kell megfejtenünk, hiszen akkor azt is ki kéne derítenünk, hogy miért divat a zsoké szerelést szmokinggal és mackónadrággal kombinálni. 

A londoni Noisettes coverjének tervezője Klimt és a bombonos dobozok világát hozta közös nevezőre, és ez már sejteti, hogy egy édes kis indie-dance albumot szoríthatunk a szívünkhöz. A két évvel ezelőtt megjelent What’s The Time Mr. Wolf? című nagyon is korrekt lemezük után ez az új munka már sokkal populárisabb. Eltűnt a punkos attitűd, a Wild Young Hearts már egy nettó soul-pop-diszkó lemez, melyet persze kiváló ízléssel raktak össze. Shingai Shoniwa basszusgitáros-énekesnő karakteres hangjával – mely némileg emlékeztet Macy Gray orgánumára – elviszi a műsort, de Dan Smith gitáros és Jamie Morrisson dobos is ízig-vérig muzsikusok, kiváló hangszerelők. 

Ezúttal a pop tartományán belül maradtak: van itt Amy Winehouse-os dal, klasszikus elektro diszkós tekerés, pop-punkos megoldás, mindezek jól karbantartott ízléssel. Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a Noisettes a kreatív matatások helyett a lefegyverző profizmust választotta.