"Nézzék meg jól ezt a taknyost. Ő lesz a legnagyobb felfedezés a szeletelt kenyér óta"; a nagy fekete szórakoztatóművész, Sammy Davis jr. mondta ezt az alig tízéves Michael Jacksonról.

Senki sem vitatta, még azok sem, akik nem szerették, hogy páratlan tehetség volt. Arról azonban feltehetően váratlan halála után sokan fogtak vitatkozni, mi döntötte romba az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb pop egyéniségét, és mi vitte idő előtt a sírba. 

A gyors nekrológok, értékelések Elvis Presley-hez hasonlítják, aki ugyanúgy mérföldkő volt a modern zenében és a show-bizniszben, mint Jacko és tündöklését ugyanúgy lassú pusztulás, majd korai halál követte. "Az udvaroncok megölték a Királyt" - mondta Elvis halálakor, 1977-ben John Lennon, utalva arra, hogy a tisztaszívű, a Mississippi-deltavidékről származó nagyszerű rock and roll-énekesből miként csinált pénzhajhász környezete egy lázadó egyéniségétől megfosztott, a középosztálybeli igényeknek megfelelő művészt, aki végső soron belerokkant ebbe az imázsba; a többit a drogok, a túlsúly, a gyógyszerek végezték el. 

Michael, miként a Jackson 5, a "Detroit Sound" Berry Gordy jr. terméke volt: az autóváros fekete zenészei az 1960-as évek polgárjogi mozgalmai idején - szemben az afro-amerikai soul militánsabb szárnyával, amelynek élharcosa James Brown és Aretha Franklin volt - inkább a megbékélést, sőt, a fehér rendbe illeszkedést hirdették, ott akartak teret szerezni a soul- és a funky-zenének. Ez a "megfelelési vágy" vagy kényszer Michael egész életét meghatározta és akarva-akaratlanul Elvisre akart hasonlítani. Egyes életrajzírók szerint ezért vásárolta meg Elvis egyes dalainak jogait, ezért vette feleségül Elvis lányát és a Neverland nevű birtoka alig titkoltan Presley memphisi Graceland rezidenciájára utalt. 1988-ban megjelent önéletrajzában, a Moonwalkban (Holdjárás) Jackson tagadta a párhuzamot, de annyit megjegyzett: "érdekel, hogy Elvis hogyan pusztította el magát, azért, mert én soha nem akarok e tévútra lépni". 

Ennek ellenére ő is belefutott ebbe a csapdába és a megfelelési kényszer súlyos identitászavarhoz vezetett nála. Érdemes megnézni az 1979-es, Sydney Lumet-rendezte "fekete Ózt" (The Wiz), amelyben Diana Ross volt Dorothy, és Jackson énekelte-táncolta a Madárijesztőt. Ekkor már fogalom volt rendkívüli hajlékonysága, "csont nélküli mozgása". Itt és az ugyancsak 1979-es Off The Wall lemez borítóján még egy szép, megnyerő fekete fiú látható. Az 1982-es Thrilleren még nem annyira feltűnő a változás, de észrevehető, hogy mintha megszabadult volna "negroid vonásaitól", az öt évvel későbbi Baden látható fotó viszont már egy kifehérített, androgin figurát láttat. Jackson fehér szeretett volna lenni, amiért a fehérek nevettek rajta, a feketék pedig megvetették. 

Persze mindez nem volt annyira feltűnő, amíg zenéje jó volt, ráadásul egyike lett azoknak, akik naggyá tették a videóklip műfaját. A Thriller zombifilmjét John Landis rendezésében ma már tanítják, figyelemre méltó volt a Bad "alvilági" párbaja, a They Don't Care About Us dobfelvonulása de - miközben zenéje fokozatosan üresedett - a klipek egyre fényűzőbbek és egyre unalmasabbak lettek, miközben Jackson táncaival, szinte gépemberi mozdulataival egyre inkább ismételte önmagát és az Earth Song nemes célú szépelgésével már fényévekre volt önmagától. A színpadon, mesés körítéssel, a belőle áradó karizmával és a gyerekkorában szó szerint "belévert" profizmussal még a 90-es években is le tudta nyűgözni közönségét, miközben a valóságos Michael lassan igazi zombivá vált. 

A felnőni képtelen Jacksont, aki valószínűleg egész életében nem ébredt fel saját álomvilágából, egyre inkább hatalmába kerítették paranoiái. Rengeteget írtak hipochondriájáról, miközben egészségét aláásták a sorozatos plasztikai műtétek, a bőrfehérítések és a gyógyszerek: amikor például Budapesten járt 1996-ban, a Kempinski szállóban kétóránként kellett lakosztályában cserélni a törülközőket. Lisa Marie Presley mesélte róla, hogy még ő, a felesége sem láthatta smink nélkül. Az utcán maszkban járt, gyakran aludt oxigénsátorban. Amíg ment a szekér, akkor mindezeket az "excentrikus sztár" számlájára írták. Művészi hanyatlásával azonban ezek már ugyanúgy irritálóvá váltak a média révén a világ szemében, mint infantilizmusa és innen már csak egy lépés volt a pedofília vádja, amit ő hozott saját magára egy szerencsétlen nyilatkozatával. Az igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg. 

Félő, hogy Jackson halála után - mint annyi sztár, köztük éppen Elvis esetében - elszaporodnak a barátok és ismerősök, akik megírják vele kapcsolatos emlékirataikat. És félő az is, hogy jó ideig őrületeit boncolgatják értékes életműve helyett.