Viszonylag ritka dolog, hogy egy világhíres zenekar frontembere egyben igazolt pilóta is, és ezáltal maga tudja fuvarozni társait és a teljes felszerelést országról országra, de az Iron Maiden többek között ettől is különleges. A Flight 666 dokumentumfilm pedig teljesen emberközelbe hozza őket.

Aki a rockszempontból sötét ’90-es években is velük tartott, pontosan tisztában van azzal, mitől tudott ismét úgymond menővé, trendivé válni az utóbbi években az Iron Maiden, és az AC/DC-hez hasonlóan mára a korábbi szintekhez képest is kategóriát ugrott angol legenda annak rendje és módja szerint le is üt minden adódó labdát, hogy kihasználják soha korábban nem látott népszerűségüket. A Flight 666 dokumentumfilm is ennek eredményeként jött létre.

A nemrég megjelent DVD gerincét képező egész estés filmet nem érdemes túldimenzionálni: végig roppant szórakoztató, érdekes és profi módon megcsinált turnédokumentációt láthatunk, a különlegesség azonban nem magában a történésekben rejlik, hanem a körülményekben. A zenekart, a teljes stábot, a nem csekély mennyiségű felszerelést, így a hat méter magas Eddie figurát ugyanis a frontembersége mellett igazolt pilóta Bruce Dickinson szállítja hatalmas repülőgépükkel, az Ed Force One-nal – és ez már olyan különlegesség, amit még egyes hazai bulvárorgánumok is érdekesnek találtak annyira, hogy szót ejtsenek róla. Vagyis kapunk 112 percnyi tömény Iron Maiden útifilmet, aminek legfőbb előnye, hogy nem kizárólag az élvezheti, aki 1982-ben, megjelenésekor vette meg valamelyik pesti kapualjban, kéz alatt horribilis összegért a The Number Of The Beastet, hanem gyakorlatilag bárki, akit egy kicsit is érdekel egy turnézó zenekar élete.

Magyarán szólva a film nem valamiféle zárt szubkultúrának készült, érthetetlen utalásokkal és belterjes megközelítéssel készített alkotás. A legjobban persze nyilván az Iron Maident ismerőknek tetszenek majd a köztudottan sportmegszállott tagok golfpartijai, a hihetetlenül fanatikus latin-amerikai rajongók serege vagy a – nincs rá jobb szó – súlyos japánok extatikus őrjöngése a repülőtéren. A majdnem kétórás filmet ezen túlmenően nincs sok értelme részletekbe menően kivesézgetni: tényleg szórakoztató, érdemes megnézni.


A kettes DVD-n pedig mi más is lehetne, mint némi élő anyag, összevágva a tavalyi – Magyarországot is elérő – Somewhere Back On Tour koncertsorozat első körének állomásairól. Mivel ez a szakasz Amerikát, Ausztráliát és Ázsiát érintette, szigetes felvételekben senki se reménykedjen, a program viszont ugyanaz, amit nálunk is játszottak. A legutóbbi Iron Maiden koncertvideókkal ellentétben fejfájdítóan gyors vágások ezúttal szerencsére nincsenek. Minden dal másik állomásról szerepel, mindenhol óriási a hangulat, a hangzás tökéletes – tudván, hogy az Iron Maiden jelenlegi felállása szabadtéri koncerteken nem nagyon tud perfekten megszólalni, nyilván rengeteg volt az utómunka, de hát hol nem az, szóval nincs ezzel gond. A dalok pedig természetesen szintén tökéletesek, Revelationstől Moonchildig, Run To The Hillstől Powerslave-ig.

Itt van hat melóscsaládból származó, korai ötvenes angol, akik több mint 70 millió lemezt adtak el világszerte, és akárhová mennek, több tízezres stadionokat töltenek meg órák leforgása alatt, de ennek ellenére allűröknek, természetellenességnek irmagját sem találni náluk. Úgy rocksztárok, hogy eközben a legkevésbé sem azok, és ez különösen rokonszenvessé teszi őket.