A július 1-jén ismét Budapesten koncertező Dream Theater új lemeze, a Black Clouds & Silver Linings magukhoz és másokhoz képest is elég kevés újdonságot rejt, de ennek ellenére sokkal meggyőzőbb, mint a New York-i progresszív rockerek utolsó két produkciója. A titok nyitja ismeretlen, talán majd élőben rájövünk.

Kevés zenekaron lehet akkorákat vitatkozni, mint a Dream Theateren. A New York-i progresszív metal alakulat lassan 25 év zenélésen és 8 millió eladott lemezen túl mára elért egy olyan státuszt, hogy mindenkinek megvan róluk a maga véleménye, ráadásul ez már a tizedik stúdiólemezük, ami minden zenekar életében komoly lélektani határt jelent. A csapat régi játékos ennek minden előnyével és hátrányával együtt: utoljára magukhoz képest és úgy összességében is a 2002-es Six Degrees Of Inner Turbulence-en volt előremutató, azóta „csak” dalokat írnak a saját stílusukban, és láthatóan remekül elvannak így.

A 2005-ös Octavarium és a 2007-es Systematic Chaos csak mérsékelten voltak sikerült lemezek, a Black Clouds & Silver Linings mindenképpen erősebb ezeknél. És az egészben az a legőrjítőbb, hogy éktelen különbségeket nem lehet felfedezni az előző két produkcióhoz képest, most egyszerűen csak itt van az a nüansznyi plusz, amit azokon legfeljebb nyomokban vagy még úgy sem volt megtalálható.

Mindjárt a nyitó A Nightmare To Rememberrel meggyőzik a hallgatót: habár a John Petrucci gyerekkori autóbalesetéről szóló dal játékideje negyed órányira dagad, nemcsak a sodró, húzósan riffelő kezdés ragadja magával az embert, de a baljós hangulat is abszolút idomul a szöveghez, a későbbiekben pedig a kötelező belassulás mellett még amolyan Dimmu Borgir, korai Covenant hangulatok is előkerülnek. Ki gondolta volna, hogy ilyesmiket is hallgattak az utóbbi években a sok Tool, Muse meg Metallica mellett… A végeredmény mindenesetre nagyon meggyőző. A klipesített A Rite Of Passage ennyire azért nem ütős, de kellően eltalált folytatás: jellegzetes újkori Dream Theater dal erős refrénnel, és habár a 8 perc kissé hosszúnak tűnik, a dallam még hosszú ideig az emberrel marad.


A lírai Wither a „semmi extra” kategória jeles képviselője, meg lehet hallgatni, el lehet dudorászni, kellemesen elszólogat a háttérben, de nem biztos, hogy feltűnne a hiánya, ha nem lenne itt… A The Shattered Fortressben lezárul a Six Degrees lemez óta építkező nótafolyam Mike Portnoy alkohollal való küzdelméről, ennek megfelelően a dal gerincét az előzményekből már ismert témák képezik. Hosszasan el lehetne vitatkozni afelett, mennyire elegáns megoldás ilyesmivel előrukkolni, zeneileg azonban ennek ellenére is szinte tökéletesen működik a dal.

A Portnoy apjának emlékére írt The Best Of Times elején ugyanúgy Sting Fragile-jét sikerült lenyúlni, mint annak idején a Hollow Yearsben, bár egy kicsit másképp vezetik elő. A dal utána leplezetlenül Rushba vált, és ugyan a Dream Theaternél mindig is nyilvánvaló volt a kanadai mesterek hatása, ennyire arcbamászóan még talán soha korábban nem köszönt vissza. Jól is esik a fülnek, de aztán baromira elhúzzák, a 13 perc helyett bőven elég lett volna ebből a dalból legfeljebb 6-7, bár Petrucci gitárszólója itt is óriási a végén. A záró The Count Of Tuscany pedig talán az egész lemez csúcspontja, bár 20 perces hosszúsága akár riasztónak is tűnhet elsőre. Ezerszínű, mindenféle hangulatú és tempójú témát egybegyúró klasszikus Dream Theater eposz ez, ami ha nem is idézi az úgynevezett fénykorukat, de az elmúlt évtizedben írt dolgaikat nézve simán ott van a legsikerültebbek között.

Mint látható, összességében ezekben a dalokban is akad itt-ott némi felesleg, azonban egyértelmű pozitívum, hogy az Octavariumhoz és a Systematic Chaoshoz képest lényegesen kevesebb a csakis önmagáért való, túlspirázott megmozdulás, a dalokba erőszakosan belepasszírozott, semmiből előkapott és sehová sem vezető tekeréspárbajokat pedig szerencsére szinte teljes egészében megspórolták. Rudess ezúttal érezhetően háttérbe szorult egy kicsit: a tagok közül ezúttal is Petruccit lehet a legjobban dicsérni, az ő játéka minden jellegzetes fordulat ellenére továbbra is mentes a fáradt panelektől. James LaBrie dallamai is a helyükön vannak. A hangzás perfekt, de ez aligha lep meg bárkit is.

A Dream Theaterben minden bizonnyal rejlik még egy mérföldkő-szerű album, a kérdés csak az, képesek lesznek-e előcsalogatni magukból valaha is. A Black Clouds & Silver Linings még semmiképpen sem ez, de sokkal jobban hallgattatja magát, mint az előző két lemezük.