Öt nappal azután, hogy diagnosztizálták nála a rákbetegséget, váratlan hirtelenséggel elhunyt Pina Bausch, a 20. század második felének talán legjelentősebb táncszínházi alkotója. A művésznőről egyik személyes magyarországi jóbarátjával, Novák Ferenc Kossuth-díjas koreográfussal beszélgettünk.
Novák Ferenc
Eszter lányomnak és néhai Erdős Tamás barátomnak köszönhetően ismertük meg egymást. Eszter három hónapot töltött Párizsban jó néhány évvel ezelőtt, ahol Tamás amolyan „kulturális nagyhatalomnak” számított, több színház, fesztivál főszervezőjeként, főtanácsadóként dolgozott. Ő volt Pina Bausch nemzetközi terjesztője is. Rajta keresztül érkezett hozzám a megkeresés, hogy szeretné tanulmányozni a magyarországi cigány tánc- és zenekultúrát, de inkognítóban, mindenféle médiafelhajtást nélkülözve látogatna hazánkba. Szerveztem neki a Honvéd Együttesnél egy bemutatót kelet-magyarországi eredeti adatközlő táncosokkal, ami nagyon-nagyon tetszett neki. Amikor később ismét itt járt a társulatával, a Vígszínházban tartott előadások közötti átdíszletezési szünetben ismét eljöttek hozzánk a Honvédba. Improvizáltam nekik a magam konyhanémetségével egy kis történeti áttekintést a magyar tánckultúra fejlődéséről, és alig akarták hagyni, hogy befejezzem, annyira élvezték. A barátság tehát innen eredt. Leginkább az tetszett nekem bennük, hogy sok szempontból hasonlítottak az akkori Honvédhoz: nem faxniztak, nem voltak allűrjeik, egyszerűen csak imádták magukat jól érezni. Nagyjából erre egy évre, úgy 2000 környékén felhívott az akkori titkára, aki egyik németországi utazásom előtt találkozóra hívott vele Wuppertalba. Együtt ebédeltünk, és itt derült ki, miért is akart beszélni velem Pina Bausch: egyhetes fesztivált szerveztek a társulat 25. születésnapja alkalmából, ahová minket is meghívtak, és szerette volna, ha az évforduló napján elmondom a kis előadásomat, ezúttal már egy színházban. Először nem nagyon lelkesített a gondolat, hiszen 800 ember előtt kellett volna németül beszélnem… „Mi a kedvenc borod?”, kérdezte erre a titkára. Mondtam, hogy nagyon szeretem a chablis-t, mire rendeltek nekem egy jó évjáratút. „Mi ez, korrupció?”, kérdeztem, erre mondták, hogy az bizony. Mire a bor elfogyott, meg is győztek arról, hogy jó ötlet előadást tartanom. Az eseményen végül a Magyar Televízió is jelen volt, dokumentumfilm készült róla. Ami a németemet illeti, utána odajött hozzám egy nyelvész a közönségből, és közölte: csináltam magamnak egy nagyon egyszerű németet, és igazam van, úgyis túl bonyolult a nyelvük…
Fotó: Kádár Kata
Ezután is járt még Magyarországon a művésznő?
Igen, sőt, Lakos Anna segítségével Erdélybe is eljutott. Itt ráadásul egy román parasztházban szállásolták el, pont azért, hogy lássa: a helyi emberek, magyarok és románok nem is tudják azt, hogy nekik elvileg gyűlölniük kellene egymást. A kapcsolatunk a későbbiekben is megmaradt, a Das Fensterputzer című darabjának bemutatásakor például kaptam tőle egy csodálatosan dedikált plakátot.
Felhasználta a műveiben a látott magyar elemeket?
Úgy tudom, eredetileg tervezte, de végül direkt módon nem. Magyar tárgyú, magyarországi események által ihletett helyzetképekre épülő műve azonban készült.
Pina Bausch
Hihetetlen érzékenységgel vitte színpadra a neurotikus 20. század minden egyes társadalmi, politikai és emberi problémáját. A világhíres Szegfűk darab kiváló példa erre, mely a keletnémet terrort mutatja be mindenféle naturalizmus nélkül, rengeteg áttételen keresztül, ám megrázó erővel. Páratlanul érzékeny volt az említett jelenségekre, gondokra, és mély humanizmussal közelített ezekhez. Azt kell mondjam: ha van színházi ember, aki a múlt század minden torzulását meg tudta mutatni, hát az Pina Bausch. Persze azért nemcsak a bajokra koncentrált: rövid kis groteszk, humoros karcolatai is fantasztikus jellemrajzokat rejtettek. Ugyanakkor ne szűkítsük le a munkásságát pusztán táncra, hiszen azon színházi rendezők, koreográfusok legnagyobb alakja volt, akik valóban úgy gondolkodtak, hogy a táncosoknak is komplett színházat kell produkálniuk. Univerzális táncos színészeket nevelt ki, akik közül távolról sem volt mindenkinek kimondott táncos alkata, de egyszerre tudtak kiválóan beszélni, táncolni és énekelni. A Honvédban én magam is erre törekedtem, ezért nagyon boldog és büszke vagyok, hogy Pina Bauschnak a Honvéd volt – ahogy ő mondta – a maga „love storyja”.
Sok követője alkot manapság?
Nem igazán tudom, hogy mennyire lehet követőkről beszélni. Németországban inkább az a jellemző, hogy egyes kortárs társulatok produkciói mögött megjelenik Pina Bausch alkotói arca, de ezek közül senki sem olyan erőteljes, mint ő volt. Magyarországon is léteznek olyan alkotások, ahol érezni a hatását.
Magánemberként milyen volt?
Nagyon kedves és figyelmes. Például amikor megtudta, hogy gyűjtöm a régi használati tárgyakat, kaptam tőle egy több mint 200 éves ónfedeles söröskorsót, amit azóta is féltve őrzök. Egyébként pedig amikor itt volt, mindig remekül éreztük magunkat együtt. Amikor a Honvédban vendégül láttuk, és hajnali 3-ig tartott az elképesztő mulatság, a gyerekek pedig neki táncoltak, odafordult hozzám, és azt mondta: „Olyan jó, hogy ilyen boldogok, amiért ennyire fantasztikus kultúrájuk van!” Például Erdélyi Tamással nemcsak a Rosenstein Étterembe vittük el, hanem a Fradi kocsmába is, ahol éppen meccs előtt jártunk: gyülekeztek a szurkolók, nagy volt a hangzavar. Pina Bausch rettentően élvezte ezt is, és nagyon ízlett neki az a csontvelő pirítóssal, amit ott ettünk, pedig eleinte csak vonakodva kóstolta meg. Mondanom sem kell, hogy nagyon vigyázott az alakjára, odafigyelt arra, hogy mit eszik. Ugyanez történt, amikor egyszer borjúpaprikást rendeltünk neki nokedlival. Megkóstolta, rám nézett, és azt mondta: „Borzasztó! Én ezt meg fogom enni!” Aszódon pedig elvittük a búcsúba, amit akkoriban mindig a helyi laktanyában tartottak, mert Sztán István parancsnok – ma a város polgármestere – egyszerűen mindent meg tudott szervezni. Ez a vidék ugye a Galgamente, ahol negyven éves kor felett a nők még népviseletben járnak: hatalmas ünnepség volt ökörsütéssel, táncosokkal, amit ő is hihetetlenül élvezett. A hangosbemondóban persze az eredeti nevét, a Philippinát kellett bemondani, amikor bejelentettük, hogy itt van… Hatalmasat nevetett, amikor felvilágosítottuk, hogy magyarul mit is jelent az a keresztnév, amit használ. Tehát ragyogó humorérzéke volt, és nagyon tudott örülni mindennek.
