Rami Be'er koreográfus biztosra akart menni, amikor létrehozta az Elérni a Napot című előadást. Felejthetetlen képek, hipnotikus zene, 16 táncos hatásos össztánca szuggesztív szólókkal vegyítve. A Ferencvárosi Fesztivál keretén belül két előadás erejéig nálunk vendégeskedő Kibbutz Kortárs Táncegyüttes produkciója hetven percen át magas feszültségen izzik. Azt meg ki-ki maga döntse el, hogy mindez felráz, vagy épp leterít.

A Massive Attack lüktetése indítja a táncot: csupasz hátú, földig érő bambusz szoknyás lány körül szaladni kezd egy férfi, fekete szigetelőszalagot tekerve a lány derekára újabb és újabb rétegekben. Amikor a színpad közepén fényzuhatagban álló lány mozdulni kezd, hallani, ahogy a rátekert szigetelő szalag feszül, nyikorog. A béklyóba zárt test elszabadul.

" És, hogy végre odaért a Holdhoz, hát látja, tisztára odvas fa az egész. S akkor továbbment a Naphoz, s ahogy odaért, látja, hogy nem más, csak egy elhervadt napraforgóvirág. Aztán ahogy a csillagokhoz ért, csupa arany legyecske volt, oda voltak tűzdelve, mintha tövisszúró gébics tűzdelte volna őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a Földre, a Föld se volt más, mint egy fölfordult fazék."

(Georg Büchner: Woyzeck, részlet)Ezzel az előjátékkal egybecsengeni látszik a Büchner Woyzeckjéből idézett mese az árva lányról, aki a földön élt, de az égbe vágyott. Azt hihetnénk, hogy az előadás elején a Leah Koenig által magyar nyelven elmondott szöveg előrevetíti azt a cselekménysort, amit a táncosok eltáncolnak majd, de hamar kiderül, hogy a rekedtes hangon elkántált mese leginkább hangulatában kapcsolódik az előadáshoz, szöveges szinten is segít megteremteni azt a tragikus-mitikus, egyszer volt, hol nem volt érzést, azt az álomszerűséget, ami az egész előadást jellemzi.

A szemünk előtt sorjázó, egymástól zenei és fényhatásokkal elválasztott rövid történetmozaikok, víziók sorrendje akár felcserélhető is lehetne, lazán kapcsolódnak nemcsak egymáshoz, de az előadás során többször ismételt Büchner szöveghez is. A néző számára szusszanásnyi szünetet sem hagyva, egymást érik a hatásosabbnál hatásosabb jelenetek, melyek mindegyike úgy van felépítve, hogy lehetne az előadás csúcspontja is. Az előadás másból sem áll, csak a közönséget székeibe préselő hang-, fény- és táncrobbanásokból.


A zene jóval több, mint aláfestés, folyamatosan újabb és újabb lendületet ad az amúgy is erős sodrású előadásnak. A Massive Attack mellett az izlandi Sigur Rós és Hilmarsson hol elszállós, hol monumentális zenéi, továbbá Colleen számok is megszólalnak. A kontrasztokra épülő zenei szerkesztésnek köszönhetően egymás után hallhatunk lírai gitármuzsikát, drámai hegedűsírást, sokkoló elektronikus zenét, éteri üveghangokat, zúzós zajzenét, andalító zongorajátékot, komikus cha-cha-chát.

A fénnyel való játék irigylésre méltóan professzionális, a sokféle szemkápráztató varázslaton nem győz ámuldozni a néző. A fényjátékhoz pedig ideális kellék az előadás legfőbb látványossága az a körülbelül tucatnyi bambuszszőnyeg, melyek közül egyet már az első jelenetben is látunk szoknyaként viselve. A vékony bambuszcsíkok szövete ha kell, átereszti, megszűri a fényt, láthatóvá téve azt is, ami mögötte van, máskor pedig szinte összegyűjti és megsokszorozza a világosságot a fekete térben.

Az egyszerű használati tárgyat elképesztő fantáziával használják fel és ki a táncosok az előadás során. A bambusz-szőnyegek ruhaként veszik körbe a táncosok testét; vagy épp egy fényből és árnyékból kirajzolódó sakktábla kockáit jelölik. Összetekerve merev csövekként "nyomják" a táncosok vállát, felfüggesztve lágyan lengedeznek a levegőben.

A kellékek időnként díszletelemmé válnak. Erdőt idéző oszlop-rengeteget alkotnak, elválasztó falként, vagy az embereket magukba rejtő kabinként funkcionálnak, a táncosok egymás után bukkannak ki közülük, vagy tűnnek el bennük.

A zizegő, csattanó, suhogó bambuszok időnként őserdei hangulatot keltenek, máskor a Távol-Keletet idézik meg, például amikor merev szoknyaként, derekuknál vastag szigetelőszalag-övvel viselve, lábujjhegyen totyognak bennük a táncosok, akár a gésák.

Érdekes, talányos jelmezekbe öltöztetett karakterekből is több van az előadásban. Az alapruházat egy fekete úszódressz szerű viselet, amit férfiak és nők egyaránt viselnek, de látunk egy fekete álarcos és egy piros nadrágos férfit is. Rövid időre felbukkan egy sámánszerű, a bambuszt fejékként viselő ösztönlény. Megjelenik egy groteszk, fekete napernyős, napszemüveges, abroncsos fekete szoknyáját potrohként cipelő pókasszony. És visszatérő figura egy fehér álarcos, kezében egy rózsaszín mű flamingót tartó, klasszikus balerina ruhába öltöztetett, rózsaszín parókás lény is. Lehet rajta töprengeni, hogy a szimbolikusnak tűnő alakok mit jelenítenek meg, de sokszor úgy tűnik, hogy inkább csak az irracionálisan működő tudatalatti "termékei", a kusza álmok velejárói.

Ha kicsit rosszmájúbb akarok lenni, akkor pedig arra jutok, hogy mint ahogy az egész előadással, ezen figurák felvonultatásával sem akar igazán semmit közölni a rendező. Nem mondani, sokkal inkább megmutatni, elkápráztatni akar. Ezért lehet az is, hogy a Napot elérni vágyó lány mellett még további tizenöt főszereplője van az előadásnak. Igazságosan elosztva, minden táncos megkapja a maga hangsúlyos szóló szerepét, amit azok figyelemre méltó technikai tudással és expresszivitással tudnak le. A hihetetlen energiákból még a meghajlásra is marad. Alighogy elkezd tapsolni a közönség a zene újraindul és egy gondosan koreografált ráadás-játékban brillíroznak a táncosok egyenként.

Valóságos showműsort láttunk a MüPa színpadán, ami elejétől a végéig billegett a hatásosság és a hatásvadászat között és amiben annyi ötlet és katartikus(nak szánt) pillanat volt, mely féltucat előadásra is elegendő lenne. Egy ilyen produkciót letenni az asztalra komoly teljesítmény, de végignézni, befogadni sem egyszerű.