Ha előre tudom, hogy az ártatlannak tűnő "színes, feliratos svéd dráma" megnevezés az Engedj be! című film esetében valójában egy vámpíros filmet álcáz, akkor sose nézem meg. Nem kedvelem a vámpíros mozikat. Pontosabban nem kedveltem. Eddig. Igaz, Thomas Alfredson rendező filmje cseppet sem szokványos oldalról közelít a témához.

A tavalyi Titanic filmfesztivál egyik közönségkedvencét most újra vetítik a mozik, így aki akkor kimaradt a jóból, most bepótolhatja az élményt. Kár kihagyni egy olyan filmet, amely minden további nélkül elegyíti a vámpírfilm, a tinifilm és a szociodráma jellemzőit és, amelyet nézve az az érzése van az embernek, hogy nem sok hasonlót látott még életében.

John Ajvide Lindqvist, svéd regényíró 2004-ben írta meg a film alapjául szolgáló könyvet. Nagy siker volt, így nem csoda, hogy rengetegen pályáztak a megfilmesítési jogokra. A több száz jelentkező közül végül Alfredsonra esett az író választása. Közösen álltak neki meghúzni a regényt, melynek rajongói szerint ez túlságosan is sikerült, mondván sok fontos részlet elveszett a sztoriból és kevéssé érthető egyes szereplők motivációja.

De nem gondolnám, hogy fenn kellene akadnunk némi talányosságon, vagy azon, ha megmagyarázatlanul marad pár dolog egy olyan sztoriban, amelyben azt látjuk, hogy az aprólékos realizmussal megfestett svéd panelnegyedben egy 12 éves lány ugrál rá a békés alkoholista állampolgárokra, hogy kiszívja azok vérét.
 

A filmből nem derül ki például, hogy honnan, hogyan csöppen ide Eli, a vámpír, és, hogy a férfi, aki gondját viseli tulajdonképpen egy lecsúszott pedofil tanár. De igazából ugyanígy nem tudjuk meg azt sem, mitől lett a lakóközösség többi tagja értelmes kommunikációra képtelen, kocsmában, vagy épp több tucatnyi macska társaságában, lakása négy fala között vegetáló véglény.

Alferdson filmjében úgy kerülnek egymás mellé a reális, hétköznapi és a szürreális elemek, hogy nehéz eldönteni, melyik a vérfagyasztóbb. Az Eliről gondoskodó Hakan ugyanolyan higgadtsággal, fásultan indul el altatógázzal felszerelkezve emberekből vért csapolni, mint amilyen szemrebbenés nélkül a másik főszereplő, Oskar apja elkezdi dönteni magába fia jelenlétében a vodkát, választva a delíriumot egy ivócimborával ahelyett, hogy befejezné a fiával elkezdett amőba meccset. Lehet választani, melyik apafigura a kegyetlenebb.

A szeretetre éhes Oskarnak nincs szerencséje. Szülei elváltak, az apja alkoholista, az anyja ideges és elfoglalt, az iskolában pedig terrorizálják és bántalmazzák az osztálytársai. Törvényszerű, hogy összebarátkozik a szintén magányos, szintén különc Elivel. A két gyerek között szövődő, szerelemnek is alig nevezhető éteri, ártatlan és tiszta kapcsolatot felejthetetlenül szépen ábrázolja a film. De persze nem lett volna elég a jó rendezés és a hibátlan fényképezés. A tökéletes hatáshoz tökéletes gyerekszínészek is kellettek. A rendező állítólag több száz gyereket hallgatott meg, mire nagy sokára rátalált Kare Hedebrantra és Lina Leanderssonra. Ők ketten olyat alakítanak, amilyet profi felnőttszínészek esetében is csak nagyon ritkán látunk.

A szőke, angyalarcú kisfiú és a fekete hajú se fiú-se lány lény egymásban találják meg azt a biztos pontot, azt az érzelmi hátteret, amivel élhetővé tehetik világukat. Oskart nem érdekli, hogy Eli más. Hogy furcsa a szaga és még sosem látott életében Rubik-kockát, hogy a hideg havon is mezítláb mászkál és hogy a sokadik emeleti szobájának ablakán keresztül látogatja meg őt. Nem kérdezősködik, csak elfogadja őt, ahogy van. Tulajdonképpen a film háromnegyedénél esik le neki, hogy Eli vámpír, de ez sem változtat érzelmein.

Eli tudja, hogy nem sok jó sülhet ki abból, ha közel engedi magához Oskart, de pár százévnyi magány után vámpír legyen a talpán, aki lemondana egy igaz társról. Annyira szereti a fiút, hogy bár tudja, hogy ki fogja hányni, elfogadja a cukorkát, amit Oskar neki vásárolt. Amikor a mit sem sejtő romantikus kamasz srác vérszerződést akar kötni vele és megvágja kezét, a vérre éhező Elinek eszébe sem jut, hogy a fiúra vesse magát, inkább a földre csorgó nedűből lakmározik. És Oskarért hajlandó még arra is, hogy anélkül lépje át a fiú otthonának küszöbét, hogy az kimondaná „gyere be”, pedig tudja, hogy a következmények brutálisak lesznek.

Az érzelmes, lassú, művészfilmek kedvelői mellett a vámpírfilmek szerelmesei is megkapják a magukét. A vámpírokkal kapcsolatos minden hiedelem szerepel a filmben  - köztük az is, amire a cím is utal, miszerint egy vámpír csak úgy léphet be egy helyiségbe, ha oda behívják -, ráadásul véres, naturális, sőt trükkökkel felturbózott jelenetekből sincs hiány.


Bár jó néhány különösen durva jelenete is van a filmnek, mivel a cél nem az erőszakban való tobzódás, a mögöttes érzelmi töltet miatt nem is a trancsírozáson van a hangsúly. Ráadásul a kamera olyan szenvtelenül, minden hatásvadászat nélkül tálalja ezeket a jeleneteket is, mint ahogy mondjuk a panelek tövében lévő mászókát a hófedte, üres játszótéren. Így a néző még olyan esetekben is kerek szemekkel bámul a vászonra belefeledkezve a képek szépségébe, amikor más film esetén már rég a szomszédja vállába fúrta a fejét viszolyogva. Talán a legjobb példa erre éppen az utolsó "akciójelenet", amely olyan, akár az egész film: esztétikus, durva és váratlan.