Július 1-jén nagyjából 7 ezer ember előtt koncertezett immáron hatodszorra Budapesten a világ legnépszerűbb progresszív metal zenekara, a Dream Theater. A világ minden táján hatalmas sikerrel nyitó új lemezről, a Black Clouds & Silver Liningsról és még sok más egyébről beszélgettünk Mike Portnoy dobossal.

Az új lemezzel pályátok során először bekerültetek a Billboard-lista első tíz helyezettje közé, a hatodik helyen nyitottatok. Számít ez még valamit ennyi évnyi zenélés után?

Számít, persze, rettentően örülünk neki. Azért is nagy dolog ez, mert 25 éve zenélünk, és az ilyesmik mutatják meg, hogy még mindig előre megyünk, fejlődünk, növekszünk. Ráadásul talán az új az eddigi legradikálisabb lemezünk, hiszen mindössze hat dalból áll, amiből négy több mint 12 perc hosszú. Hogy egy ilyen album ott tud lenni az amerikai Top 10-ben a Jonas Brothers, Eminem és a Hannah Montana filmzene mellett, az bizony komoly eredmény, sőt, akár egyfajta kinyilatkoztatásnak is tekinthető. Pont most írtam be a honlapunkra, hogy kis lépés ez a Dream Theater számára, de annál nagyobb a zenének általánosságban véve.


Te miben látod a legfőbb különbséget a Black Clouds & Silver Linings és mondjuk az előző lemez, a Systematic Chaos között?

Nem hinném, hogy olyan sok különbség lenne. Mindegyik lemezünkön megvannak azok a stílusjegyek, amik jellemzik a zenekart, és amiket a rajongóink is elvárnak tőlünk, ott az egyensúly a súlyos, a dallamosabb és a progresszívebb részek között. Összességében tehát nem tudom azt mondani, hogy ez az album radikálisan eltérne az előzőtől vagy az azelőttitől. Nyilván minden anyagnál igyekszünk belemenni újdonságokba, kipróbálni az addigiaktól eltérő dolgokat, de ezen túlmenően nem változik a stílusunk vagy a hangzásunk.

Melyik friss dalban próbáltátok ki a legtöbb újdonságot? Személyesen nyilván a The Best Of Times áll hozzád a legközelebb…

Szövegileg valóban az a legfontosabb nóta számomra az újak közül, zenei szempontból azonban mindig a hosszú dalok, a tradicionális Dream Theater eposzok a legizgalmasabbak, így erről a lemezről az A Nightmare To Remember és a The Count Of Tuscany. Ezek folytatják leginkább a Learning To Live, az A Change Of Seasons, a Six Degrees Of Inner Turbulence vagy az In The Presence Of Enemies vonalát, és minden bennük van, ami csak jellemzi a Dream Theatert.

Van az ilyen nagyeposzaitok közül olyan, amit etalonnak tartasz?

Nem igazán. Tudom, hogy baromi közhelyes, amit mondok, de tényleg olyan ez, mintha a gyerekeid közül kellene kiválasztani egy kedvencet. Lehetetlen… Mind az enyém, mind a részem. Ha viszont azt kérdezed, hogy mondjuk az In The Presence Of Enemies vagy az Another Day áll hozzám közelebb, az előbbit választanám, mert mint mondtam, az epikus nótáinkat szeretem jobban a sok csavar és fordulat miatt. De ezen túlmenően nem tudok dönteni.

Tudom, hogy erről inkább Johnt kellene kérdeznem, hiszen ő írta a szöveget, de mi ihlette a The Count Of Tuscanyt?

Amennyire tudom, a sztori alapja teljesen valós. Úgy 2002 táján egy fickó meghívta a kastélyába, és John valami miatt egy idő után halálra rémült, annyira furcsa volt ott minden. A végén már tényleg az életét féltette. Vagyis ez a nóta egy igazi horrorsztorit mesél el, csak éppen valós, megtörtént események alapján született.

Említetted az imént az egyensúlyt a zenétekben. Te vagy a fő felelős a metalos oldalért, ugye?

Igen. Akármennyire is szeretem a klasszikus rockot, akármennyire is van a zenei gyökereim között egy csomó progresszív zene, én vagyok a leginkább metal arc a zenekarban, ez teljesen egyértelmű. Ebből az is következik, hogy a saját dalaink közül is a súlyosabbakat, szigorúbbakat szeretem a legjobban, és persze figyelem a fiatalabb bandákat is. Ugyanannyira képben vagyok a mai metal színtéren, mint amikor kölyök voltam. A többiekre ez annyira nem jellemző. Én viszont nagyon szeretem a Lamb Of Godot, a Mastodont, a Triviumot és társaikat.

Az A Nightmare To Remembert elhallgatva az európai black metal dolgok sem állnak tőled távol…

Igen, tényleg rengeteg európai underground zenét hallgatok. Black metalt is, meg az Opeth-től kezdve a Bloodbath-en át a Meshuggah-ig egy csomó mindent.

Gondoltad volna 1985-ben, hogy egyszer ott fogtok csücsülni a Billboard 6. helyén?

Igazából mindig is tudtuk, hogy a zenekarban ott rejlik a potenciál, és azt is, hogy ennek a zenének valahol megvan a maga közönsége. A történelem persze megmutatta, hogy a progresszív metal csapatok többségének ennek ellenére sem igazán sikerül betörniük a főáramba. Mi a kevés kivétel közé tartozunk, amiért nem tudunk eléggé hálásak lenni a sorsnak. De azért azt is tegyük hozzá, hogy ehhez 25 év áldozatos és türelmes munkájára volt szükség, és a legtöbb banda jóval előbb feladta volna, mint mi. A kezdetektől fogva reménykedtünk a sikerben, az elismerésben, és boldogok vagyunk, hogy összejött. De másként nem is lehet ezt csinálni szerintem: hinned kell a zenédben.

Manapság azért lényegesen könnyebb dolga van a komplex zenében utazóknak, mint mondjuk 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt, nem?

De igen, és részben éppen azért, mert a mi sikerünk utat nyitott egy sor más zenekarnak is. Amikor 1985-ben elkezdtük ezt az egészet, a progresszív zene teljesen halott volt, csak nagyon kevesen mozogtak ebben a stílusban. Többek között azért is alapítottuk a zenekart, mert szerettük volna betölteni a tátongó űrt. Imádtuk a Rush-t, a Yest, a Genesist, de ugyanennyire rajongtunk a metalért is, a Black Sabbath-ért, a Judas Priestért, az Iron Maidenért: szerettünk volna valami olyasmit csinálni, amiben egyszerre ott rejlik mindkét vonal szépsége. Manapság már sokkal könnyebb érvényesülnie egy komplexebb, átfogóbb zenei látásmóddal alkotó csapatnak, mint akkor volt. Persze nem akarom mindezt csak a mi sikerünknek betudni, hiszen a Tool, a Radiohead, a Muse vagy a The Mars Volta ugyanígy berúgott pár ajtót azzal, hogy bátran, korlátok nélkül zenéltek, és ez a közönség ízlésével is találkozott. De amikor annak idején mi elkezdtük, egészen biztos, hogy siker szempontjából ez volt a létező leghülyébb irány, amerre csak elindulhattunk.

Emlékszel olyan időszakra, amikor kilátástalannak tűnt a harc?

Kettő jut eszembe így hirtelen. Az egyik az a több mint két éves periódus volt, ami a When Dream And Day Unite után következett. Akkoriban egyszerre kerestük a megfelelő új énekest és próbáltunk megszabadulni az előnytelen első lemezszerződésünktől, szóval gondolhatod… Óriási megpróbáltatást jelentett ez az időszak, aminek aztán az vetett véget, hogy rátaláltunk Jamesre. A másik kemény periódus pedig az volt, amikor a Falling Into Infinity lemezt csináltuk, illetve az albumot követő turné. Ki voltunk szolgáltatva a zeneipar kényének-kedvének, ami szintén komoly próbatétel volt számunkra, sőt, majdnem a Dream Theater feloszlásához is vezetett. Ezt a két mélypontot azonban két hatalmas felívelés követte olyan lemezekkel, amik a legnagyobb sikereink közé tartoztak. Az első nehéz szakasz az Images And Words-höz vezetett, amivel tulajdonképpen befutott a banda, a második pedig a Scenes From A Memoryhez, ami egyfajta feltámadást jelentett nekünk. Megtanultuk a leckét: ha ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és bátran szembemész az akadályokkal, akkor a kitartás meghozza a gyümölcsét.

Mai fejjel milyennek tartod a Falling Into Infinityt?

Jónak, szeretem azokat a nótákat most is. De az eredeti elképzeléseinkhez képest a végeredmény komoly eltérést jelentett. Mi annak rendje és módja szerint megírtuk a dalokat, amik azonban Kevin Shirleynek és Desmond Childnak köszönhetően rengeteget változtak. Összességében viszont ez az egész is a fejlődésünk része volt…

Derek Sheriniannek mennyi szerepe volt abban, hogy az a lemez „másmilyen” lett?

A Falling Into Infinity eltérő irányát semmiképpen sem lehet Derek nyakába varrni. Nem ő tehetett róla, hogy egy olyan időszakban lett a zenekar tagja, amikor folyamatosan harcoltunk a lemezcég embereivel, a producerünkkel. Zenészként mindent kihozott magából, amit elvártunk tőle, nem ő jelentette a problémát. Azt hiszem, egyszerűen csak rossz időben volt a rossz helyen.

Szoktatok beszélni egymással?

Persze, jóban vagyunk. Olyannyira, hogy például pont tegnap este váltottunk e-mailt.

És mi a helyzet Kevin Moore-ral?

Miért, mi a helyzet vele?

Vele is kapcsolatban vagy?

Nem, ma már nem. Megcsináltuk együtt az első két O.S.I. lemezt, de őszintén szólva nem volt túl kellemes élmény Kevinnel dolgozni, mert egyáltalán nem könnyű vele zöld ágra vergődni. Emberként és kreatív alkotóként is teljesen zárkózott személyiség, és abszolút nem érdeklik a Dream Theater rajongók. Velünk ellentétben… Számos alkalommal hívtuk már, hogy csak és kizárólag a rajongók kedvéért – tehát nem a miénkért – jöjjön, és csináljunk valamit újból közösen, de sosem volt rá hajlandó, én pedig egy idő után feladtam a próbálkozást. Egyszerűen nem izgat ma már az a gondolat, hogy a jövőben bármikor is Kevinnel zenéljek.

Ezért is hagytad ott az O.S.I.-t?

Igen. Úgy éreztem, nem tudok eleget hozzátenni a produkcióhoz zeneileg, nem tudok elég kreatív lenni az ottani keretek között. Képtelen voltam egy hullámhosszra kerülni Kevinnel, annyira nem bizonyult nyitottnak. Így pedig egyáltalán nem is élveztem a munkát az O.S.I.-ban.

Ha röviden jellemezned kellene a többieket, mit mondanál róluk?

John Petrucci a partnerem, a testvérem, aki egyben a zenekar egyik motorja is. Jordan Rudess elképesztő tehetség, aki kulcsszerepet játszik abban, hogy a jelenlegi felállásban ennyire jól érezzük magunkat, méghozzá emberként és zenészként egyaránt. John Myung a csapat csendes, különös, zárkózott tagja, aki ugyanakkor nélkülözhetetlen az egész dolog kémiájához. James pedig… No igen, James kanadai! (nevet) Ő a zenekar hangja és sokak számára az arca is.

És te?

Hmm… Én az irányítás totális megszállottja vagyok, ez nem titok. Bizonyos szempontból pedig éppen emiatt a zenekar szenvedélyességének szíve-lelke is egyben. És biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznéd a többieket, ők is ezt mondanák.

Mit gondolsz, a jelenlegi a Dream Theater végleges felállása?

Sosem tudhatod, mit rejt a jövő, és én sem vagyok jós, így teljes bizonyossággal nem merek kijelenteni ilyesmit. Az viszont biztos, hogy zeneileg és emberileg egyaránt ez a valaha létezett legjobb Dream Theater felállás. Bármelyik korábbinál erősebb és egységesebb.

Mindig is vonzódtatok a feldolgozásokhoz, és az új lemez speciális kiadásához is csatoltatok néhányat. Mi alapján választjátok ki ilyenkor a dalokat?

Minden eddigi feldolgozásunkat én választottam ki, most sem volt ez másképp. A többiek az elejétől fogva elfogadják, hogy ezekben a kérdésekben én döntök, mert tudják, hogy mindig olyan dalokat keresek ki, amik illenek a Dream Theaterhez. Tehát egyáltalán nem arról szól a dolog, hogy a személyes kedvenceimet erőltetem rájuk. Hiába játszanék baromi szívesen King Diamond vagy Voivod nótákat, ezek egyszerűen nem passzolnának a bandához. Ugyanez áll egy csomó klasszikus rocktémára is: sosem tudnám elképzelni, amint a Dream Theater éppen egy The Who vagy Beatles dalt játszik. A most kiválasztott dalok ezzel ellentétben mind jellemzők ránk, és emellett egy igen széles spektrumot fognak át: ott a hard rock a Rainbow-val, a heavy metal az Iron Maidennel, a klasszikus rock a Queennel és a progresszivitás a King Crimsonnal. Ugyanakkor viszont szerettük volna olyan bandákra is felhívni egy kicsit a figyelmet, akiket mi nagyra tartunk, a közönség viszont nem ismeri őket annyira. Így esett a választásom a Zebrára és a Dixie Dregsre. Az agyam hátsó részében egyébként egy több száz dalból álló lista van arról, hogy miket szeretnék még feldolgozni. Ezek egy részét a Dream Theaterrel csinálom majd meg, egy másik hányadukat a Transatlantic-kel, megint más dalokat pedig Neal Morse-szal. Mindig fanatikus zenerajongó leszek, szóval a sor folyamatosan bővül.

Köszönet Bucsai Tímeának az interjú létrejöttéhez nyújtott segítségéért.