Peter Brook könyvet olvas, tea mellett, míg eláll az eső. Hetente megtanul egy-egy verset, a klasszikusok iránti tiszteletből, és csak két év múlva mulaszthat el egy fellépést. Akkor lesz negyven éve, hogy pályakezdőként nem jelent meg egy előadáson, mert elfelejtette. Az idei POSzT legjobb férfi főszereplőjének járó díjat elnyerő Gyabronka Józsefet kérdeztük színházról, változásokról, aki valószínűleg ugyanolyan változatlan türelemmel várja meg az elkéső riportert, mint az izgalmasnak ígérkező munkákat.

Gyabronka József (fotó: Tóth Simon Ferenc)

A 2004-es és az idei POSzT-on is elnyerte a legjobb férfi szereplőnek járó díjat, mindkettő egy-egy fiatal formáció munkájához köthető. Az eltelt idő alatt mennyiben regisztrálható valamiféle változás a hazai színházi életben?

Biztosan változott a színház világa, de erről csak a saját tapasztalataim alapján tudok beszélni. Van egy tizenkét éves színházi produkciónk, ami jelentős szerepet játszik az életemben. Kiss Csaba rendező-dramaturg annak idején a győri Padlásszínházban Csehov novellák alapján állította össze az előadást, és én idén kezdtem el először azt érezni, hogy a „De mi lett a nővel” talán már ósdinak hat, elavult. Amikor létrehoztuk, reveláció erejű volt, hiszen Csaba abszolút a három színész egyéniségéből kiindulva fűzött egybe nyolc Csehov novellát, a három színész szinte a saját, csak részben torzított nevén játszik – vagyis a Gyabiból Gyabkin lett. Hogy a színészek a saját nevükön játszanak és a saját problémáikkal hozakodnak elő, ma már nem úgy hat, a színház már rég meghaladta ezeket a határokat. Újabb irányzatok, akaratok és törekvések jöttek a felszínre az elmúlt tíz, vagy szűkebben a kérdésre válaszolva, öt évben. Ami kérdésesebb, hogy a közönség mennyiben követi ezeket. Az az érzésem, hogy hozzáállásában a színházba járó közönség csak közel egy százaléka változott. A többség valószínűleg még mindig úgy képzeli a színházat, hogy a sötétben ülve megnézhet valakiket, akik egy kicsit más hangon beszélnek, mint a normál életben szokás, olyan ruhákban, amilyenekkel a való életben nem találkozunk. Ezt nem minősítésként említem, csak fontosnak tartom, hogy sokféle színház van, és észre kellene venni ezt a sokféleséget. 

Hogyan viszonyul színészi pályája ehhez a sokféleséghez?

Komolyan átalakult, és folyamatosan alakul most is. Ezt részben annak köszönhetem, hogy két évet Kanadában töltve megismerkedtem egy egészen másfajta színházi felfogással. Ott a francia nyelvű színjátszás a progresszív, és nagy mértékben hatott rám, főként Jean Asselin társulata. Színházi felfogásuk inkább táncszínházszerű, bár drámai szövegekkel is dolgoznak, nagyon jól mondva el őket. Előadásaikat látva gondoltam arra, hogy tíz évet adnék az életemből csak azért, hogy hozzájuk szerződhessek, és a testemmel fejezhessek ki emberi történeteket. Mikor hazajöttem, tele voltam alkotói energiával. Némileg ezen érdeklődésemnek köszönhetően is olyan emberekkel ismerkedhettem meg itthon, akik nem azt a hagyományos színházat képviselték, amiben én felnőttem.
 

Szabadúszóként jelenleg merrefelé halad?

Nem tudom, hogy lesz-e végül Bérház 0.2. Bodó Viktorral volt egy tervünk, de most kérdéses, hogy a vele való munka merre veszi majd az irányt. Ő nagyon népszerű rendező lett Európában, főleg német és olasz nyelvterületen, a felkérések alapján talán még lehetőség nyílik majd arra, hogy beválasszon más produkciókba is. Ez nem függőségi viszonyként értelmezendő, de az érdekes tapasztalatok végett örülnék, ha még dolgoznánk együtt valamikor.

Milyen tapasztalatokra gondol?

Egyszerű tapasztalatokról van itt szó: például hogy az ember nap mint nap kénytelen felülvizsgálni a saját előítéleteit. Bármennyire is próbálok rugalmas lenni, még nekem is vannak előfeltevéseim, amelyeket aztán a munkatársaim megdöntenek. Viktor a színházzal kapcsolatban további tabukat döntött meg bennem, attól függetlenül, hogy én tíz éve gyakorlok egy „másfajta” színházat a Krétakörrel. Újat tudott nekem mondani a közös munka során; felhívta a figyelmemet arra, hogy álljak mindig készen minden új és szokatlan dolog be- és elfogadására, mert nem biztos, hogy azok használhatatlanok csak azért, mert eltérnek az én elképzeléseimtől.

Ennek mi a lenyomata az aktuális produkción?

Ez az érdekes módszer Viktor más rendezéseiben is visszaköszön. Régebben volt egy közös szilveszterünk a Katona József Színházban, ahol láttam őt dolgozni, de nem értettem. Valahogy a mai napig nem értem, mit csinál, mert mintha érzékből rendezné az előadásait. Szerintem nem az intellektus felől közelít a színházhoz. Nem kell mindent megmagyarázni. Nem kell folyton visszakérdezni. Ha tőlem a rendező olyat kér, amit nem értek, akkor én alapból visszakérdezek. A Bérháznál sokáig nem kérdeztem, csak csináltam, amit kérnek, aztán rákérdeztem, de akkor sem kaptam igazán választ. Ezek már furcsa titkok, hiszen mégis összeáll az előadás. Még ha a közönség nem is él át katarzist, vagy értetlenebbül áll az előadás előtt, mégis egy egészt alkot a sok etűd, a Vonzások és választások-ból vett Goethe-hasonlattal élve meghúzódik valahol egy „vörös fonál”, mely szerint a Királyi Flotta minden kötélzetén végigvonul belesodorva egy vörös fonál, melyről fölismerhető, hogy a Koronához tartozik. Számomra a ez a műalkotásokba rejtett értelem szimbóluma, bár lehet, hogy Goethe nem is erre gondolt.

Az ebben nyújtott alakítását külön is díjazták, tehát valami nagyon jól működött az Ön részéről a Bérháztörténetek ügynökeként.

Én ezt nem tudom kívülről nézni. Nem látom, mit csinálok ebben az előadásban. Mostanában jövök rá, hogy én nem látom magam játék közben, akkor sem, ha kívülről felveszik, és megnézem. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor csecsemőkorban az anya ölében ülve az anyatej, a test melege, az érintés, a mosoly a csecsemőnek egy élmény, holott sok mindenből áll. A világ úgymond egyben van. Valami ilyesmi lehet az, amit a néző lát: ő egyvalamit fogad be, ami nekem, aki csinálom, sok száz részből áll. Azt hallom, és azt tapasztalom, hogy a nézők, akik ott ültek, elragadtatva nézték az előadást, illetve a Gyabronka nevezetű színész alakítását, holott én megkínlódtam a szereppel, azzal az őrülettel, ami a figura körül történik. Ez az egész kínlódás mégis annyi, mint Ványa bácsinak a visszatekintés, hiszen semmit sem csináltam. Tehát nem tudom megítélni. Azt mondták, hogy jó volt. Olyan jelzőket használtak, amiket másokkal kapcsolatban szoktam hallani.

Merre tart most?

Kétirányú a mozgás: a sarkkutatókhoz hasonlóan engem is az vonz, ami még nincs, ami ismeretlen. Másrészt ezek az ismeretlenek meg is találnak engem. A jövő évadnak egy biztos pontja van: Ascher Tamás rendez egy darabot a Krétakör volt tagjaival a Thália Színházban, amit október elején mutatunk be. Az előadás még most íródik, vérünkkel, verejtékünkkel, nem tudom, hogyan sikerül majd. Igazából akkora a köd körülötte, mint a Bérháztörténetek elején fél évvel ezelőtt.

A közönség milyen szerepet játszik ezeken az „expediciókon”; tanul valamit belőlük?

A színész olyan, mint a tanár; ha a diáknak nincs füle arra, amit átad, akkor falra hányt borsó az egész. Az én viszonyom ilyesmi a környezetemmel, viszont én nem nyilatkoztatok ki bölcsességeket. Valamit csinálok, próbálkozom, és ha ez értő fülekre, érző szívekre talál, akkor egy közösséget alkotunk, ha nem, akkor nem. Ennél többet színész nem akarhat. El nem tudom képzelni, hogy valamilyen eszme, hit érdekében bármit is közölni akarjak.

Van saját bérháztörténete?

Van, de nem itthon. Másfél hónapig kerestünk lakást Montreálban a családommal, így a Bérháztörténetek történeteinek egy része ismerős szituáció volt – csak ott a másik oldalon álltam.