Barátok címmel jelent meg nemrég Gerevich András új verseskötete a Kalligram impozáns kiadásában. A férfiszerelmet szokatlan nyíltsággal megidéző kötet az év egyik irodalmi szenzációja. A szerzővel Vári György irodalomtörténész beszélgetett.
Az az alaptapasztalatom (bár egész életem során homoszexuálisként éltem, nőkbe soha nem voltam szerelmes), hogy ha heteroszexuális szerelmesverseket vagy regényt olvasok, heteroszexuális szerelmesfilmet nézek, az érzések, amiket az ember átél, ugyanazok. Persze abban már hatalmas a különbség, hogy a legtöbb heteroszexuális kapcsolatban az ember tervezi a családalapítást, egy életre keres társat, hogy a gyerekeiket közösen felneveljék. A melegek kapcsolatai csakis a másikról, két ember együttlétéről szólnak, nincs egy olyan nagyobb egység, ami a család lehetne. Viszont éppen ezért a melegeknek sokszor nagyon szoros baráti közösségeik vannak. A szüleimen azt látom, hogy ha az ember dolgozik, családot tart el, foglalkozik velük, akkor a barátokra, bár persze vannak, már kevesebb idő jut. A melegek a közösségeikben, amelyeket én látok, elég intenzív szociális életet élnek, ez valamelyest kompenzál. Más jellegű magány az, amikor – többnyire - nem te választod, hogy nem lesz gyereked, hanem nem is lehet. Persze vannak heteroszexuálisok is, akik nem dönthetnek. Nagyon sokféle magány van, nincsen specifikus és általában jellemző homoszexuális magány. Első emlékem az, hogy pszeudokruppal kórházba vittek és elválasztottak a szüleimtől, nem jöhettek be hozzám, mert gyenge volt a szervezetem, nehogy valami fertőzést behozzanak, szóval a legelső emlékem az, hogy be vagyok zárva, csak egy üvegablakon integethettek be a szüleim. Aztán nem sokkal később édesanyám elment egy évre, majd kilencéves koromban – persze akkor már jobban érti az ember a világot, sok mindent el lehet neki magyarázni – kiköltözünk Írországba. Ez nagyon sok pozitív dologgal is társult, de újra át kellett élni a traumatikus érzelmi törést. Sok ilyen gyerekkori élményem volt, ami az elszakadásról és érzelmi bizonytalanságról szólt. Ez a kötetem sokkal erősebben életrajzi, mint az eddigiek, ezért nagyon nehéz róla beszélni, nagyon nehéz beszélni a személyes magányról.
Dunajcsik Mátyás például, amikor a homoszexualitásról beszél, egy egészen más nyelven szólal meg. Az embernek, főleg ha nyíltan vállalja a homoszexualitását, mégiscsak más a társadalmi helye, a megítélése, biztos kialakulnak olyan reflexek, amelyek csak azért alakulnak ki, mert meleg, talán vannak-lesznek ilyen írásgesztusok is. De mindezek biztosan nem tudatos dolgok. Szerintem a költészet legnagyobb iskolája a műfordítás, elég sokat fordítottam, elsősorban angolokat, íreket, amerikaiakat, olyanokat, mint Seamus Heaney, aki nőkhöz ír verseket. Frank O’Harat és Ginsberget is fordítottam, de nem éreztem úgy, hogy közelebb állnak hozzám csak azért, mert melegek. Az első kötetemben nagyon fontos volt, hogy ne jelöljem erőteljesen, hogy férfiakhoz írok, hogy el tudjak játszani ezzel a nemtelenséggel, és a dolog mindenhogy érvényes legyen, jó volt ez a határátlépés. A meleg közösségből sokan úgy érezték viszont, hogy nem vagyok elég politikus.
A köteted fülszövege azt írja, hogy "tabukat sértő őszinteséggel tárja fel a tiltott szerelmek világát"? Valóban ez lenne a könyv tétje, a tabusértő merészség? Nem halkszavúbbak, meditatívabbak ennél a versek? Valóban csak a "férfiszerelem" könyve volna? Nem jelent többet és mást is a cím: Barátok? Hogyan látod az egyetlen aktuálpolitikai vers, a Verjen a sors keze (2007) című vers helyét a kötetben, nem érzed-e úgy, hogy "kilóg" belőle? Milyen a viszonyod a "közéleti" költészethez?
A Férfiak című kötetem borítótervezője elküldött négy borítótervet, kettőn ezek közül „bemutattak”. Mondtam, hogy ezt ne, mert nem az a szándékom, hogy provokáljak. Hozzám inkább a vallomásos költészet áll közel, az a fajtája, amit József Attila vagy Sylvia Plath művelt… Mindig megpróbáltam az aktivista politikai melegségtől távol tartani magam, ebben eléggé távol állok például Ginsberg poétikai és politikai elképzeléseitől, de az utóbbi években ez inkább központi kérdés lett. A kilencvenes évek annyival liberálisabbak voltak, annyival szabadabb volt az ember a saját magánéletében, hogy könnyebben megtehettem. A Verjen a sors keze politikai vers, de szerintem kimondottan jó, hogy nem ugyanabban a tónusban szól minden vers. Szerintem a költészet elsősorban nem agitáció, nem meggyőzés, hanem beszélgetés? kommunikáció? párbeszéd? Ez a vers egyszeri kivétel, akkor volt bennem valami olyan düh, ami meg tudott szólalni versben.
Amióta hazatelepültél, a fiatal írókat és kritikusokat tömörítő József Attila Kör elnöke vagy, illetve voltál, most ért végére a mandátumod. Miért választottad ezt a munkát, mit tudtál elérni szerinted, és hogyan tovább?
Londonban a Filmművészetire jártam, a National Film Schoolra. Ott lediplomáztam 2006 tavaszán, és hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. Gondolkoztam, hogy megpróbáljak-e kint maradni, ott kezdeni magammal valamit, aztán jött ez a lehetőség, és úgy éreztem, hogy ezt szívesen csinálnám. Hazajöttem, és két hétre rá már elnök is lettem. Ez a fajta munkám nem ért egészen véget, most a Szépírók Társaságának alelnöke vagyok, elsősorban a Társaság nemzetközi kapcsolatait igyekszem kiépíteni, fenntartani. Ez más lesz azért, nyugisabb, mint a JAK. Sokat tanultam a JAK-ban, biztos sok mindent ki is hagytam, de amit végül megcsináltunk, az működött. A három év alatt sok jó dolog történt, ami persze nem csak az én érdemem. Nem könnyű feladat, kevés a pénz és nehéz jó irodalomszervezőket találni. Akik vannak, azoknak húszfelé van elkötelezettségük. A befektetett munkából, úgy tapasztalom, kb. húsz százalék válik végül láthatóvá. Nagyon sok zsákutca van, az ember elkezd valamit csinálni és közben derülhet csak ki, hogy nem lesz belőle semmi. De azért jó volt, és persze nem nekem kell megítélni az eredményeket.
