Pizsamában, én kávéval a kézben, ő békafogó hálóját lóbálva bandukoltunk le a partra, hogy még fürödjünk egyet reggeli előtt. Nem csak béka, de volt itt teknős, meg naphal, meg keszegek, és néhány ismeretlen halfajta, amelyek a Balatoni Halászati Rt. megszűnésével párhuzamosan jelentek meg. Sőt, még vidranyomokat is láttunk az iszapban, bár lehet, hogy csak pézsmapocok volt.
De ilyen állatot még nem láttunk sohasem.
Egyáltalán nem félt. Látszott, hogy emberhez szokott, de mégis, megvolt benne az a tartózkodás, amiből sejteni lehetett: nem hagyná magát megsimogatni. Egész lényében volt valami vagány, ugyanakkor arisztokratikus, mint egy úrvezető, aki félreállt a pályán, hogy elszívjon egy finom szivart, és fogyasszon hozzá egy csésze feketét. Méltóságteljesen állt a reggeli fényben a parti kövek között. Végigmért minket, gúnyos és okos tekintettel szemlélte az ágybólkelt családot.
A fiam nem értette, mi van a lábával. El kellett magyaráznom.
Hogy milyen volt az régen.
Ő csendesen bólogatott, egyik lábáról a másikra állt, de nem szólt közbe. Látszott hogy egyetért, és megvan a véleménye az egészről. A wifi, a 3G, a Facebook, a miniSD kértya, a Google, az iPhone, az egész digitális infrastruktúránk már rég nem lesz sehol, amikor az ő fajtája még mindig kódokat, titkos üzeneteket, szerelmes leveleket, térképeket, apró csomagokat hordoz majd a világban.
Aztán úsztunk egyet, ő pedig kortyolt a tóból. És tovaszállt.
Mondtam a fiamnak, hogy előbb-utóbb majd nekünk is lesz ilyen postagalambunk.
