Tenki Réka hol érzelmes, alázatos nő, hol vad ösztönlény, hol kisfiús lányka, hol érett asszony – vagy mindez felváltva, egy estén. Ezen kívül huszonhárom évesen az idei POSzT Fidelio Est „Legjobb 30 év alatti színésznő” díjazottja a Makszim Gorkij Barbárok című Katona-előadásban nyújtott alakításáért.
Debreceni születésű vagyok, Debrecen mellett pedig van egy kertünk Dombostanyán, ahol nagyon sok időt töltöttünk gyerekkoromban. Budapest ehhez képest eléggé nagy, és én egyáltalán nem érzem magam városinak, még nem találtam meg igazán a helyem. A munkám az egyetlen dolog, ami ideköt. Bár furcsa dolog épp csak kikerülve a Főiskoláról azt mondani, én ez vagyok, és az a munkám, hogy megtanuljak szövegeket, hogy a színpadon állva különböző szerepekbe bújjak. Ezt a szeretetet a családomból hozom, a családom több tagja dolgozik színházi háttérmunkákban. Konkrétan viszont soha nem fogalmaztam meg, hogy én színésznő akarok lenni; csak szerettem verseket mondani, színpadon lenni, amire a debreceni drámatagozaton volt lehetőség. Még most a Katonában is minden este azáltal nyer értelmet számomra, hogy valami üzenetem van az emberek felé. Egyre inkább tapasztalom magamon, mennyire családcentrikus, közösségformáló ember is vagyok, talán ezért érzem a küldetésemnek, hogy adjak valamit az embereknek.
Hogy adni tudjon az ember, sokat is kell kapnia.
Visszajelzések mindig voltak, hogy merrefelé haladjak. Persze a visszajelzések nem mindig felelnek meg annak, amire az ember számít, sokszor nem úgy értékelnek, ahogy én látom magam. Leginkább a családom állt és áll ma is mögöttem, ők támogattak abban, hogy tanuljak, méghozzá azt, amit szeretek. A mai napig bármikor számíthatok rájuk. Másrészt kiskoromtól kezdve néptáncra jártam. A néptánccal ivódott belém a kötelességtudat, a pontosság, a színpadi fegyelem. A drámatagozaton pedig nemcsak a színpadon való fellépésre készítettek fel, az ottani tanárok egyénenként is foglalkoztak velünk.
Igen, ettől függetlenül ez nagy törést jelentett az életemben. A debreceni osztályból csak a következő évben jöttek fel még ketten, így először egyedül kezdtem bele egy teljesen új életbe. Minden megváltozott, még a kollégiumot is nehezen bírtam az első évben. Egészen más alapszabályokat kellett elsajátítanom a szereplésről is, a beszédtől kezdve a testtartásig. A magamról alkotott elképzeléseimet a képzés elején úgymond lerombolták, hogy tiszta lappal induljak, és úgy éreztem, mintha egy semmiként lógnék a levegőben, és várnám, hogy legyen belőlem valami.
Ki épített erre a semmire és mit?
Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályába jártam, valamint Bodó Viktorral is dolgoztunk együtt a főiskolai éveim alatt. Érdekes, ahogyan az embert lecsupaszítják, és észrevétlenül raknak rá dolgokat: gondolkodásmódot, egy szöveg alapvető működésének megközelítési módjait. Zsótérnál szóról szóra, mondatról mondatra kellett közelíteni a szöveghez, és nagyon hosszú folyamat, amíg tudod, mit miért mondasz. Zsámbékitól azt a készséget kaptam, hogy minden váratlan helyzetben találjak egy következő lépést, egy folytatást. A közösségi csoportmunkában azt tanultuk meg, hogy ez a tizennégy alapvetően egoista „színészember” alkotó módon el tudja viselni egymást, hiszen az egyéni teljesítményhez csak a jó csapat adhat megfelelő alapot.
Kik maradtak ezekből az évekből?
Vegyesen kötődöm, mindig éppen valakihez jobban egy kicsit. Azt érzem, hogy az osztályvezető tanáraimmal bármikor dolgoznék, de Trill Zsolt az Úri muriban vagy Ötvös Andris egy vizsgaelőadásban olyan színészpartnereim voltak az elmúlt években, annyi ösztönző energiával, erővel, amilyet bárkinek csak kívánni lehet az életben. Rengeteget tanultam Ascher Tamástól, akinek iszom minden szavát, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki.
Idén több arcod is láthatta már a közönség.
Érzem, hogy mindegyik női szerepből van valamilyen csíra bennem, ami olykor ijesztő: egyszer a magam számára is megvetendő dög vagyok, de van bennem egyfajta érzelmesség, szelídség is, ami leginkább a Barbárok Annája. Mindenképp nagyobb kihívásnak érzem, ha a figura már önmagamon túl van. A perben először el sem tudtam képzelni, hogy Ónodi Eszter vagy Obádovics Mercédesz után én is kiálljak flitterben, hiszen rájuk nézve egy-egy díva jutott eszembe. Először nevetnem kellett azon, hogy Bodó Viktor rám gondolt Bürstner kisasszony új szereposztásánál, de aztán feladat lett belőle. Az említett egri vizsgamunkában egy negyven éves nőt, Anna Petrovnát alakítottam, aki mindent ért, mindent tud a férfiakról, és úgy szerzi meg őket, ahogy csak akarja. Én nem vagyok ilyen, és egy jófajta szenvedés volt ezt magamból kisajtolni.
Hogyan néz ki a „kisajtolás” művészete?
Mindig van egy elképzelésem a szöveg alapján, és sokáig Tenki Réka vagyok, aki próbál. Aztán egy ponton átfordul az egész, amit én nem is veszek észre tudatosan. Anna Petrovna kapcsán is csak mások mondták, hogy mélyítem a hangom, hogy másképpen mozgok. Aztán egy-két szó megüti a fülemet a rendezőtől, és a rendező utasításai alapján másképp reagálok helyzetekre, amit persze majd tudatossá kéne tenni, csak még nem tudom, hogyan.
Vissza szoktad nézni magad e célból?
Nem szeretem magam visszanézni, de ebből tanulunk a legtöbbet. Most Csányi Sanyival a Poligamy című film forgatásához például felvesszük a táncpróbákat, és bár igazán nem szeretem megnézni őket, próbálom nem magamat látni, hanem egy olyan embert, aki a kamera előtt dolgozik. Még nem mindig tudok elvonatkoztatni: épp ennél az idősebb szerepnél derült ki, hogy sokkal fiatalabbnak látszom, mint ahogy éreztem magam szerepen belül. Vannak furcsa illúziók önmagunkról.
A filmen kívül milyen munkákban veszel még részt a nyáron?
A Poligamy egy mozifilm lesz, Orosz Dénes rendezésében. A másik munka Soós Péter tévéjátéka, ebben László Zsolttal és Alföldi Róberttel dolgozom együtt. Krétán nyaralok egy hetet, ahol semmi dolgom, ezen kívül egy hét szabadságom lesz még, amit otthon töltök, augusztus végén pedig kezdődik az évad. Kell néha a pihenés, de minden lehetőséget szeretnék megragadni.
Mennyire vagy leterhelve fiatal színésznőként?
Csak színházi munkából megélni szinte lehetetlen, ezért is vagyok nagyon hálás olyan lehetőségekért, mint a filmezés, a hangaládmondás, vagy a szinkron, hiszen ezekből is sokat lehet tanulni. A kaposvári és a budapesti színművészeti képzés igazából harminc főt jelent évente, viszont a médiában, a különböző castingokon feltűnő sztárok kerülnek előbb reflektorfénybe, rengeteg színészstúdió van, így kevés a lehetőség. Mi az egyetemeken el vagyunk szigetelve négy évig, ami miatt nehezebb az elhelyezkedés, hiszen nem ismernek minket. Az egyetemről kikerülve azonban mindamellett, hogy a gyakorlatban sokat tanulok, még érzem magamban az igényt arra a tudásra, amit a könyvek, lexikonok nyújtanak.
Önképzed magad?
Egy színésznek nagyon sokat kell olvasnia, alapvető, hogy képezze magát. Nem tudom, mit hogyan fogok még tanulni, de most például mindig elolvasok egy-két korra, szerzőre jellemző darabot, és utána nézek a korabeli társművészeteknek azzal a darabbal kapcsolatban, amiben épp játszani fogok. De a munkától függetlenül vannak aktuális kedvenceim is. Szeretem az életrajzokat, biográfiákat forgatom szívesen – például Shakespeare-ét, romantikusabb alkat lévén ő az egyik nagy kedvencem. A népzenéért pedig a mai napig élek-halok, igyekszem mindenféle balkán, roma koncertre eljárni.
Ehhez Budapest nem rossz helyszín.
A ritmust szerintem felvettem, de itthon még nem érzem magam. Az alatt a pár óra út alatt nyugszik meg a lelkem igazán, amíg hazafelé vonatozom, és Debrecen a megérkezés városa, ahol nincs feszültség. Még az Úri muri munkafolyamata is teljesen görcsmentes volt, nem éreztem nyomást. A POSzT-ra négy éve járunk, Pécs városát szintén kedvelem a maga hangulatával, például ott is szívesen élnék. Ha a fővárosba jövök vissza, már indul a naptár nézegetése, minden napom be van osztva, ami jó dolog, de néha elgondolkozom azon, hogy akarok-e Budapesten élni, mert azt hiszem, nagyobb nyugalomhoz vagyok szokva. Nem tudni, mit hoz majd a jövő.
