Az amerikai közönség köztudottan lelkesedik a harsány, arcbamászó humorért, ám egyszersmind roppant prűd is tud lenni. A Steel Panther vélhetően azért tartozik odaát a legnagyobb klubszenzációk közé, mert az első tényezőért nem kell a szomszédba menniük, a másodikra pedig magasról tesznek.

A Steel Panther különböző nevek alatt évek óta nagy attrakciónak számít a Los Angeles-i Sunset Strip klubjaiban: hangos, látványos koncerteket csinálnak, ahol a ’80-as évek klasszikus glam/sleaze slágerei mellett egy sor saját stílusparódia-jellegű dal is előkerül. Michael Starr énekes valódi nevén, Ralph Saenzként az egyik legismertebb amerikai Van Halen tribute banda, az Atomic Punks frontembere volt, de az L.A. Gunsban is megfordult egy rövid ideig, a hat húrt pengető Satchel pedig valójában Russ Parrish, a Rob Halford-féle Fight project első szólógitárosa. A basszusgitáros Travis Haley – itt Lexxi Foxxx – és Darren Leader dobos – azaz Stix Zadinia – is sokat próbált klubveteránok. A bandával rengeteg sztárvendég lépett fel az elmúlt időszakban, és akik ráveszik a Slipknot frontember Corey Taylort, hogy Poison dalokat nyomjon velük, azok bizonyára tudnak valamit…

Vélhetően a csapat viccjellegének tudható be, hogy ez az első teljes értékű album a Universalnál jelenhetett meg, hiszen a nagykiadók – egy-két illusztris kivételtől eltekintve – hosszú-hosszú évek óta nem állnak szóba hasonló stílusban nyomuló komoly bandákkal.

Már a számcímekből is sok minden leszűrhető: a Steel Panther dalai elsősorban arról szólnak, ki mit hová és hogyan helyez, méghozzá meglehetősen szabados stílusban. Ízlés kérdése, ki mit kezd ezekkel a hip hoppereket megszégyenítően kendőzetlen, néhol már-már a ’97-es Actiont idézően szókimondó szövegekkel: nem állítható, hogy a Community Property vagy az Eatin’ Ain’t Cheatin’ sorai nem csalnak mosolyt az ember arcára, de azért hosszabb távon, egy egész lemezen keresztül néha elég fárasztó azt hallgatni, éppen kinek mijére élvez rá Ralph Saenz, még ha bevallottan viccről is van szó. Persze érhtető, hogy az ilyesféle öniróniával vastagon átitatott paródia szükségszerűen túlzó, prűdnek lenni pedig eleve ciki.


Azért sír egy kicsit mégis az ember szeme, mert a Feel The Steel pusztán zeneileg simán ott van az utóbbi évek kiemelkedő albumai között ebben a stílusban. Nem rejtenek sok eredetiséget a dalok, de az arcok iszonyatosan érzik a ’80-as évek arénarockját – ilyen múlt és ennyi tribute-olás mellett ez mondjuk nem csoda –, és még a néhol zsibbasztó szövegek ellenére is rá lehet kattanni a lemezre, annyira jók a dalok. Méghozzá szinte az összes… Van Halen, KISS, korai Def Leppard, Mötley Crüe alapokra épülő dallamos rock a játék neve, ám rejlik benne egyfajta vaskosabb, metalosabb íz is. Nem kevés direkt utalás és geg bújik meg a dalokban, a Fat Girl (Thar She Blows) például totális Whitesnake, a Party All Day (Fuck All Night) régi Bon Jovi emlékeket idéz, a három lírai dal, a Community Property, a Stripper Girl és a Girl From Oklahoma pedig simán felfért volna akármelyik klasszikus Poison vagy Warrant lemezre, ha a szövegek kicsit más oldalról közelítik meg ugyanazt a témát. Zeneileg közel tökéletes a stílusgyakorlat, a sorokra meg maximum ne figyeljen oda az, akit zavarnak.