Habár júniusra tervezett második magyarországi koncertjük tisztázatlan körülmények között elmaradt, a massachusettsi Killswitch Engage hívei azért megvigasztalhatják magukat a többszörös aranylemezes brigád új albumával, ami - árulkodó módon - a zenekar nevét viseli.

A Killswitch Engage az utolsó két lemez, de főleg a 2006-os As Daylight Dies kapcsán elég sok helyről megkapta, hogy biztonsági játékba fogtak, és semmit sem változtattak a nyerő formulán az évtized egyik legjobb és legfontosabb metal albumához, az Alive Or Just Breathing-hez képest. Volt is ebben nem kevés igazság, de a dalok színvonalába sehol sem lehetett belekötni, és ez a csapat sikereiben is visszaköszönt. Ezúttal azonban nem engedhettek meg maguknak még egy ugyanolyan lemezt, és a kérdéshez maga a massachusettsi metalcore brigád is hasonlóan állt. Nemcsak az előzetes nyilatkozatokban igyekeznek hangsúlyozni, hogy ez az album egy kicsit más, mint az előzőek, hanem Brendan O’Brien sztárproducer (Rage Against The Machine, Pearl Jam, Korn, AC/DC, Mastodon stb.) csatasorba állítása is árulkodó.

Ennek ellenére a differencia nem akkora, mint arra egyesek talán számítottak, és összességében ez így is van rendjén. Az persze elég nyilvánvaló volt, hogy merre lehet színesíteni: a zene ezúttal még dallamosabb, még fogósabb lett, mint eddig volt, tehát hoz némi frissességet a lemez a jól ismert Killswitch stílusba, de egetverő különbségekről vagy pláne váltásról még ennek ellenére sem lehet beszámolni. Pláne, hogy néhány hallgatás után kiderül: nincs szó butításról, továbbra is ott vannak a szeren az egymást erősítő kétgitáros megoldások, technikázások, most egyszerűen csak mást domborítottak ki.

A legnagyobb előrelépés a vokálharmóniák terén történt, hallhatóan igyekeztek minden lehetséges eszközt bevetni annak érdekében, hogy tényleg a maximumot hozzák ki Howard Jones amúgy is óriási hangjából és ízes dallamaiból. A hangzás is jó vastag, bár kétségtelenül kevésbé sűrű, mint eddig. Az azért hallatszik, hogy O’Brien bevonása nem vonta maga után a mániákus Adam Dutkiewicz gitáros-dalszerző-hangszerelő kiszorítását a stúdiócuccok mellől… Összességében tehát szellősebb a lemez, mint a korábbiak, de a zenekar stílusa összetéveszthetetlen. Ez itt egyszerűen a következő lépcsőfok, méghozzá az, amire sokan már a The End Of Heartache után is számítottak. Ráadásul továbbra is benne van az a kettősség, amiért eddig is annyira lehetett szeretni a Killswitch Engage-et: egyszerre szenvedélyesen szép és irgalmatlanul energikus a zene.


Valahol nonszensz, de a bónusszal is alig valamivel 40 perc fölé kúszó lemez mindegyik dala sláger, még a Killswitch Engage mértékével is, pedig eddig sem kellett a szomszédba szaladniuk a fejből kiverhetetlen dallamokért és gitárharmóniákért. A slágeres fogósság ráadásul a refrénekről átterjedt olyan részekre is, amik az eddigi lemezeken néha háttérbe szorultak a bombakórusok mögött. A nyitó Never Again, a nem véletlenül klipesített Starting Over, az elsőként kiszivárgott Reckoning vagy a már-már színtiszta heavy metal Save Me elől egyszerűen képtelenség elmenekülni. A leghagyományosabb dal talán az A Light In A Darkened World címet viseli, ha pedig a tábor egyik tuti jövőbeli favoritjára kellene fogadni, egészen biztosan a The Returnt említené az ember, egy heroikusan építkező, szívfacsaró dallamokkal telerakott bánathimnuszt, ami már-már a Heartache album címadóját idézően érzelmes és együtténeklős. Nagy kár, hogy Budapesten ezúttal nem hallhattuk ezeket a dalokat, mert garantált, hogy élőben leszakítják a plafont.

Érthető, ha valaki már túl slágeresnek, túl dallamosnak találja majd ezt az albumot, és az is kérdéses, hogy egy ennyire ragadós, a hallgatót gyorsan beszippantó anyag mennyire lehet izgalmas hosszabb távon. De ezekkel a minden feleslegtől mentes, maximálisan kipofozott dalokkal akkor sem nagyon lehet vitatkozni.