Gyűlölte a háborút, ezért megmutatta. 1936 és 1954 között egyik hadszíntérről utazott a másikra, végül harcmezőn halt meg maga is. Az ismeretlen budapesti zsidó fiúból, Friedmann Endréből Robert Capa néven világhírűvé vált fotóriporter életművét a több mint kétszáz képből álló utazó kiállítás első állomásán, a Ludwig Múzeumban ismerhetjük meg.

Robert Capa testvére és életrajzírója 1990 és 92 között kiválasztott 937 felvételt, aminek negatívjairól három sorozatot készíttettek. Ezek közül egy New Yorkban maradt, egy a tokiói Fuji Múzeumba került, a harmadikat pedig 2008-ban a magyar kormány vásárolta meg – 300 millió forintot szántak erre a projektre. Márciusban ebből a gyűjteményből már láthatott ízelítőt a nagyközönség a Nemzeti Múzeumban. A 937 felvételből - kiegészítve a Magyar Nemzeti Múzeum saját szerzeményeivel – most körülbelül 200-at csodálhatunk meg a Ludwig Múzeum falain.

De érdemes a termek közepén lévő tárlókat is szemügyre venni, ahol korabeli külföldi és hazai újságok vannak kiterítve, amiből az is kiderül, hogy a mára történelemmé lett eseményeket hogyan tálalta akkoriban a sajtó. A legendás fotók így nemcsak bekeretezve, falra akasztva, kiállítási tárgyként, hanem eredeti kontextusukban is megtekinthetők. Továbbá láthatjuk azt is, hogy Capa pályatársai hogyan fényképezték ugyanazokat az eseményeket.

Az újságok címlapjain látható és a többoldalas háborús tudósításokat illusztráló fotókat valamint a hozzájuk írt megrázó szalagcímeket böngészve mint határtalan csatatér elevenedik meg előttünk a harmincas, negyvenes, ötvenes évek.

Teremről teremre járva a háború újabb és újabb arcait láthatjuk, de valójában mindegyik kép ugyanarról szól, csak a dátum és a helyszín más. Akár a békés arccal divatmagazint olvasgató, felfegyverzett milicista nőt; akár a légi összecsapást bámuló nyakkendős-öltönyös civil lakosságot; a nácik karlendítését gúnyoló, győzelmi mámorban úszó amerikai katonát; vagy a felgyújtott házukból menekülő német parasztcsalád képét nézzük; mindegyik kép ugyanazt az üzenetet közvetíti: a háború hiábavaló, irracionális, emberi mivoltától foszt meg minket, és nincs nyertese, csak vesztese.

„A háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni” – írja egy barátjának Robert Capa 1938-ban. Ekkorra már túl volt a spanyol polgárháborún és megjárta Kínát. Elkészítette az őt világhírűvé tevő A milicista halála című képet, megörökítette a 20 megölt spanyol iskoláskorú partizán temetését, a gyerekkoporsókat cipelő megtört férfiarcokkal és a jajveszékelő anyákkal. Lefotózta a légi támadások miatt rettegő civil lakosságot és a menekülők karavánjait amint gépfegyveresek lőnek rájuk.  És végignézte, amint Kínában egy felrobbantott gát miatt a Sárga folyó árja egész falvakat sodort el mindenestül. De ekkor még nem látta az Omaha Beachet beborító hullahalmokat, hogy hogyan borotválják kopaszra és alázzák meg a felszabadított Franciaországban a német katonákkal kollaboráló nőket, hogyan lőnek le a háború utolsó napjaiban német orvlövészek tőle pár méterre egy amerikai katonát, és még nem látta a háború utáni lerombolt Budapestet sem.
Megviselte, amit lát, utálta a háborút, amely elvette nagy szerelme, Gerda Taro életét is. A milicista haláláról utólag nagyon keveset beszélt, annyira gyötörte a bűntudat, a háború sújtotta Budapestet pedig olyannak írta le, mint egy szép nőt, akinek kiverték a fogait. Ennek ellenére hajtotta a kalandvágy és a küldetéstudat, türelmetlenül kereste a fotótémákat.

Akkor is türelmetlen volt, amikor 1954-ben a Vörös-folyó deltájánál dzsipjüknek útakadályok miatt többször meg kellett állnia. Kiszállt, hogy egy mezőn a magas füvön átgázoló katonákat fényképezze, ekkor lépett rá egy taposóaknára, amely azonnal megölte őt.

Bár túlnyomórészt háborús képeket látunk, a művész életét kronologikusan bemutató, azt 10 korszakra bontó kiállítás Capát nemcsak mint háborús fotográfust mutatja be. Látjuk Capát, a portréfotóst, a hétköznapi pillanatokra fogékony művészt, de látjuk őt úgy is, ahogy fotós barátai megörökítették őt. De megtekinthető Capa néhány magyarul írt levele is, melyekben édesanyját tájékoztatja hogyléte felől. Így nemcsak a megszállott kalandort ismerhetjük meg, aki egyszerre profi sajtómunkás és ösztönös művész, aki azon túl, hogy dokumentálja, műalkotásainak tárgyává is teszi a háborút. Hanem az anyjának szorgosan levelet író kamaszt, a sármosan kamerába sandító férfit, és a vidám alaptermészetű, társaságkedvelő embert is, aki Hemingway-jel, Picassóval, Steinbeckkel múlatja szabadidejét és képes volt elbűvöli Ingrid Bergmant.

A Ludwigban látható Capa-kiállítás logikusan felépített képi anyagát, bőséges, de még befogadható mennyiségű leírás segíti még jobban megérteni. Egyszerre mutatja be Capa hihetetlen életútját, bámulatos személyiségét és a kort, amelynek krónikása volt. Elképesztően érdekes, ugyanakkor letaglózó kiállítás, amit mindenkinek látnia kell. Ha nem a Ludwigban, akkor a kiállítássorozat további állomásainak valamelyikén.