Tegyük fel, hogy az elviselhetetlen nyári forróság elől bemenekülünk egy kellemesen hűvös plázába és egyszer csak a multiplex pénztáránál találjuk magunkat. Nos, ha véletlen nincs más film, amit éppen akkor vetítenek, akár jegyet is válthatunk a Bunyó című filmre. De tényleg, csak akkor, ha nincs más film.

Végy egy kisfiús mosolyú, izmos srácot, lehetőleg olyat, aki nem teljesen ismeretlen a nézők számára és vetkőztesd félmeztelenre. Legyen a srác balhés, de jószívű és természetesen zúgjon bele egy csajba. Ezzel már behúztad a moziba a női nézőket. Legyen ez a fiú nagyon kemény, és még nálánál is keményebb fiúkkal hozza össze a sors, akiket a puszta öklével kell legyőznie. Ezzel meggyőzted a (pláza)moziba járó közönség hím tagjait is.

Látszólag tökéletes recept szerint dolgozott a Bunyó rendezője, Dito Montiel, de azért lehetett volna némi eredetiséget is belevinni a projektbe. A szegény, nagyvárosban kallódó vidéki fiú előtt felcsillan az esély, hogy sokat keressen illegális utcai bunyózással. Kiderül, hogy van egy sötét folt a múltjában, de mindenről a brutális apa tehet. Ez a sztori nem túl újszerű és sajnos a kivitelezés színvonala sem menti meg a produkciót.

Bár ahhoz nem fér kétség, hogy a Step Up című filmben utcai táncban, ezúttal pedig utcai harcban jeleskedő Channing Tatum (akit hamarosan a G. I. Joe: A kobra árnyéka című filmben is láthatunk) egy megnyerő külsejű, fejlett mozgáskultúrával rendelkező fiatalember.

De színészi kvalitásairól nem ezzel az alakításával győzi meg az embert. Amikor harcol elszántan néz, amikor udvarol akkor meg érzékien. Ezt leszámítva nem sok mindent csinál, csak verekedik.

A moziban töltött idő leginkább azzal telik, hogy az ember várja a verekedős jeleneteket, addig pedig lehet unatkozni, fanyalogni a szerencsétlen dialógusokon, vagy émelyegni a közhelyesen nyálas szerelmi jelenetektől. A bunyós részek se nem rémisztően naturálisak - így a pasik bátran elhívhatják csajaikat erre a filmre-, se nem lélegzetelállítóan technikásak. Viszont az operatőr ekkor kézikamerára vált, és mozgatja is rendesen, a hatást a sűrű beállítás váltásokkal és vágással erősítik, és persze a küzdő felek törnek-zúznak nemcsak csontokat, de minden tárgyat és ablakot, ami körülöttük van, szóval látványos, de ártalmatlan csetepatékat láthatunk, melynek során vér nem sok folyik, maximum az egyik fél hangos puffanással elterül.

Persze a vesztes minden esetben a Tatum által alakított Shawn ellenfele, aki zseniálisan küldi padlóra a leggyilkosabb izompacsirtákat is, és ami különösen figyelemre méltó mindezt úgy, hogy sosem edz a mérkőzésekre, leszámítva azt, amin bunda miatt veszítenie kellene. De ez a jelenet is valószínűleg csak azért került be a filmbe, hogy a "bemutatjuk New York igazi arcát" törekvésnek eleget tegyenek az alkotók. Ugyanis izmos hősünk nem máshol nyomja a fekvőtámaszokat, mint egy várost átszelő metrókocsiban. A rendezőnek szívügye, hogy a New York-i atmoszférát valósághűen megfesse. Korábbi, a saját könyve alapján készült, saját fiatalkorát feldolgozó Sundance fesztiválon díjazott filmje, az Őrangyallal védtelenül is "alulról" mutatta meg a várost, most is széles tablót kívánt festeni az illegális bokszmérkőzések résztvevőiről, közönségéről és haszonélvezőiről.

Ennek megfelelően a négy mérkőzést a város négy különböző pontján játsszák, így a nézőnek módja van betekintést nyerni az orosz, a koreai bevándorlók, a bronxi fekák és kőgazdag, fehér yappik életébe. Az már más kérdés, hogy az "árnyalt" szociográfiának köszönhetően annyit tudunk meg, hogy az oroszok oroszul beszélnek, a koreai lányok valójában fiúk, a bronxi feketék sok fuxot hordanak, a kőgazdag yuppik meg egy felhőkarcoló tetején egy penthouse-ban laknak.

De bármelyik kerületében is járunk a városnak, a törvény mindenhol ugyanaz. A pitiáner svindlerek veszítenek, a gerinctelen gazdagok meg még gazdagabbak lesznek. Egészen addig, amíg nem jön Shawn, aki persze borítja az asztalt, kitör az ördögi körből, és nemcsak saját magát, hanem a környezetében lévő összes lúzert is kirántja a nyomorból. Happy end van tehát, a rosszak eszén túljárnak a jók, így szerencsére nem kell azon tépelődnünk hazafelé, hogy milyen kegyetlen világban is élünk. Sebaj, így legalább hamarabb elfelejtjük, hogy láttuk ezt a filmet.