Szergej Lukjanyenko az Őrség-sorozatnak köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend, a magyarul most kiadott Ugrás az űrbe ismeretében pedig még azok is megérthetik, miért, akik a meseszerűbb történeteket annyira nem kedvelik. Klasszikus sztrugackiji húrok posztszovjet ritmusban.

Mi történne, ha néhány éven belül az emberiség hirtelen csak úgy a semmiből kidolgozná a térugrás modelljét, és ezáltal lépcsőfokok százait átugorva nem a Mars és a Naprendszer egyéb bolygói, hanem egyenesen a távoli csillagok felé vehetné az irányt? – ezt a kérdést teszi fel többek között Szergej Lukjanyenko a jelenlegi oroszországi sci-fi irodalom nagyágyúja, aki az Őrség-sorozat révén Magyarországon sem ismeretlen. Az Éjszakai Őrségből készült filmet néhány éve a magyar mozikban is vetítették, a négyrészes sorozatból három pedig itthon is hozzáférhető.

Az Ugrás az űrbe kiindulópontja tehát nem szokványos sci-fi alaphelyzet. A 21. század dereka felé közelítünk: a Föld, illetve Oroszország nem különbözik olyan sokban a jelenlegitől, az emberek azonban egy speciális tudományos felfedezésnek köszönhetően elérték a csillagokat, méghozzá egyéb irányú fejlettségünkhöz képest nagyon-nagyon korán. Mivel a világegyetem velünk közös részében élő fajok sokkal fejlettebbek nálunk, a kozmoszban keringő orosz, amerikai, japán, kínai és ki tudja még, milyen pilóták teherhordárként szálldosnak a rendszerek között, bolygókat nem kutathatnak, semmiféle előjoggal nem rendelkeznek. Pjotr Hrumov, a Transzaero fiatal és reményteljes pilótája is ezt a furcsa, a térugrások perverz, földöntúli élvezetében lubickoló életet éli, amíg egy napon különös idegen jövevény csempészi be magát a hajójába, és közli vele, hogy amennyiben minden létező szabályt áthágva nem hoznak össze egyfajta intergalaktikus találkozót a „gyenge” fajok között, a Földnek és az emberiségnek legjobb esetben is alig több mint egy hónapja van hátra.

Lukjanyenko az Őrség-könyvekkel amolyan öszvér világot alkotott a klasszikus sci-fi, a cyberpunk és a fantasy határmezsgyéjén egyensúlyozva, az Ugrás az űrbe – mely egy kétkötetes ciklus első darabja – ezzel szemben „egyszerű” tudományos-fantasztikus mű. A könyv eleinte klasszikus űrben repkedős, az emberiség és az idegen fajok kapcsolatát boncolgató irányt vesz. Eleve izgalmas a felvázolt jövő, ahol simán megfér egymás mellett a Zsiguli, az Ikarus és a Bajkonurban sorakozó ütött-kopott, ám hiperhajtóművel felszerelt űrhajók sora, melyek fedélzetén még mindig nem sikerült megoldani, hogy kiküszöböljék a súlytalanságot. Az idegen fajok karakterisztikája is roppant szórakoztató, aminek elsődleges oka, hogy Lukjanyenko nagy hangsúlyt fektet az „idegen” jellegre, tehát nem kizárólag humanoid lények bukkannak fel, mint az a sci-fi könyvek nagyrészére jellemző. Középtájt azonban a történet meglepő fordulatot vesz, egyfajta filozofikus-utópisztikus-mélylélektani jelleget kap, ami aztán teljesen más irányba viszi a fonalat, mint azt az első két részegység alapján az olvasó várná. Amolyan klasszikus intellektuális sci-fibe fordul a sztori, némi sztrugackiji felhanggal átitatva…

Egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató, sőt, fontos regény az Ugrás az űrbe, amit néhány év múlva simán emlegethetnek majd a műfaj 21. századi klasszikusai között. És mivel a sztori vége – természetesen – nyitva marad, remélhetőleg a Csillagárnyék című folytatás is hamarosan megjelenik magyarul.