Semmi sem drága, az állampolgár halála sem, ha a hatalom vesztése fenyeget, vagy annak megszerzése kísért.
Mikor úgy három évtizede a legendás URH zenekar a címadó idézettel feszült neki a mikrofonnak, értő közönsége értelemszerűen vette az adást: figyelem, rendszerkritika! Ki gondolt ott és akkor időtlen üzenetre vagy mire? Ugyan már!
Pedig - ezredévmélységig nyúló generációk históriáinak tanúsága szerint - a mindenkori apparátus kedvelt kegyeltje maga a halál. Hol direkt, hol indirekt alkalmazása általában komoly sikereket hoz a hatalom teljes struktúrájának (értsd; regnálónak, ellenzékinek egyaránt), hogy aztán kisvártatva, no meg klasszikusan sújtson le arra, akit ér. És általában ily’ kegyetlen természet ő, nincs is nagyon kivétel…
Nyilván, hogy a jelenség, annak múltbéli analógiái a diktatúrák, a totalitarizmus kiszolgáltatott éveiben mintegy „fel sem tűntek”. Érthető. De hogy a demokrácia immáron sokadszorra kitakarított, jogtiszta sétálóutcáin sem…?
A HALÁL AZ ÁLLAM SZOLGÁLATÁBAN ÁLL. Ha kell, manapság a halál szolgáltat ürügyet arra, hogy a politikai csatározások kommunikációs szempontból színesebb, a választok régen fásult ingerküszöbét stimuláló felületekkel gazdagodjanak.
Semmi sem drága, az állampolgár halála sem, ha a hatalom vesztése fenyeget, vagy annak megszerzése kísért. Hogy ez közhelyes? Hogy ez nem egy Shakespeare dráma? Ja, kérem… Dehogynem!
Ha már itt tartunk, a drámairodalom a tömeget sosem említi név szerint. A történelem is csak a statisztikákban. Bizony, nagy idők szürke statisztaszervezője a halál, hisz úgy kerülünk a tablóra mind, hogy észre sem vesszük. Ügyes! „Két zsidó beszélget”, „Na, az én szomszédom legalább nem cigány”, „A köcsög, buzi, idegen anyádat!” És nincs ember ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren (velem az élen), kinek zsebében nem nyílt bicska elsőre a Steau szurkolók bukaresti transzparensének láttán. Hol a legkisebb közös többszörös? Hol?
Sehol. A sorozatgyilkosságok kapcsán hangos médiában – különösen a balliberálisnak kikiáltott orgánumokban - mindenki halkan, higgadtan beszél a történtekről, mintha mi sem történt volna, vagy ha történt is, a minimum az, hogy disztingválunk, őrizve hidegen a vért. Majd csak megalvad egyszer. A csendes többség gondolatisága, a marginális jelenségelemzés fogalmazódik meg, illetve a fent említett politikai ügyeskedés a felelősség kérdésének vetületében: ki tehet és miről, és kinek a távozása és/vagy eljövetele hoz majd áldást, békét a nemzet talaján? Mert amúgy MI helyesek, európerek, demokratikusak vagyunk, és nem olyanok, mint a gyilkosok.
Ugyan mitől?
Ha csak egyetlen tisztességes alaptanterv, munkaügyi koncepció született volna az elmúlt húsz esztendőben, mely nem a rövidtávú választói támogatást, hanem a konzekvens folyamatokat célozza meg, talán nem itt tartanánk 2009-ben, az európai kontinens szívében. Talán lennének már húsz esztendős srácaink is, akik mást és másként gondolnak származásról, morálról, létezésről.
De nem lett így, ahogy – leszámítva egy-egy elszigetelt és hamarosan összeomló nyugat-európai példát – máshol sem, állt bár rendelkezésükre többször, százszor húsz esztendő és százszor több pénz. Alkalmatlanok vagyunk mi, emberek a befogadásra, a toleranciára, alapenergiánk a gyűlölet, hogy életben maradhassunk egy kegyetlen és kies világban. Nincs jövőnk ellenségkép nélkül!
A mi történetünk az Ótestamentum véres története, hol minden parancsolat megváltható egy bárány legyilkolásával.