Semmi sem drága, az állampolgár halála sem, ha a hatalom vesztése fenyeget, vagy annak megszerzése kísért.
Roma származású magyar állampolgárokat támadtak meg ismét, anyát és lányát. Az édesanya nem élte túl a brutális kivégzést, a gyermek igen, de sérülései életveszélyesek. A gyilkosságsorozat bár hasonló motívumokat vonultat fel, bizonyított inditék(ok)ra nem derült fény, vagy még nem került(ek) nyilvánosságra. Annál több, szubjektív tartalmú vélemény látott napvilágot, melynek vélt vagy valós kulturális vonatkozásai kapcsán adunk teret mi is a témának.
Mikor úgy három évtizede a legendás URH zenekar a címadó idézettel feszült neki a mikrofonnak, értő közönsége értelemszerűen vette az adást: figyelem, rendszerkritika! Ki gondolt ott és akkor időtlen üzenetre vagy mire? Ugyan már!
Pedig - ezredévmélységig nyúló generációk históriáinak tanúsága szerint - a mindenkori apparátus kedvelt kegyeltje maga a halál. Hol direkt, hol indirekt alkalmazása általában komoly sikereket hoz a hatalom teljes struktúrájának (értsd; regnálónak, ellenzékinek egyaránt), hogy aztán kisvártatva, no meg klasszikusan sújtson le arra, akit ér. És általában ily’ kegyetlen természet ő, nincs is nagyon kivétel…
Nyilván, hogy a jelenség, annak múltbéli analógiái a diktatúrák, a totalitarizmus kiszolgáltatott éveiben mintegy „fel sem tűntek”. Érthető. De hogy a demokrácia immáron sokadszorra kitakarított, jogtiszta sétálóutcáin sem…?
A HALÁL AZ ÁLLAM SZOLGÁLATÁBAN ÁLL. Ha kell, manapság a halál szolgáltat ürügyet arra, hogy a politikai csatározások kommunikációs szempontból színesebb, a választok régen fásult ingerküszöbét stimuláló felületekkel gazdagodjanak.
Semmi sem drága, az állampolgár halála sem, ha a hatalom vesztése fenyeget, vagy annak megszerzése kísért. Hogy ez közhelyes? Hogy ez nem egy Shakespeare dráma? Ja, kérem… Dehogynem!
Ha már itt tartunk, a drámairodalom a tömeget sosem említi név szerint. A történelem is csak a statisztikákban. Bizony, nagy idők szürke statisztaszervezője a halál, hisz úgy kerülünk a tablóra mind, hogy észre sem vesszük. Ügyes! „Két zsidó beszélget”, „Na, az én szomszédom legalább nem cigány”, „A köcsög, buzi, idegen anyádat!” És nincs ember ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren (velem az élen), kinek zsebében nem nyílt bicska elsőre a Steau szurkolók bukaresti transzparensének láttán. Hol a legkisebb közös többszörös? Hol?
Sehol. A sorozatgyilkosságok kapcsán hangos médiában – különösen a balliberálisnak kikiáltott orgánumokban - mindenki halkan, higgadtan beszél a történtekről, mintha mi sem történt volna, vagy ha történt is, a minimum az, hogy disztingválunk, őrizve hidegen a vért. Majd csak megalvad egyszer. A csendes többség gondolatisága, a marginális jelenségelemzés fogalmazódik meg, illetve a fent említett politikai ügyeskedés a felelősség kérdésének vetületében: ki tehet és miről, és kinek a távozása és/vagy eljövetele hoz majd áldást, békét a nemzet talaján? Mert amúgy MI helyesek, európerek, demokratikusak vagyunk, és nem olyanok, mint a gyilkosok.
Ugyan mitől?
Ha csak egyetlen tisztességes alaptanterv, munkaügyi koncepció született volna az elmúlt húsz esztendőben, mely nem a rövidtávú választói támogatást, hanem a konzekvens folyamatokat célozza meg, talán nem itt tartanánk 2009-ben, az európai kontinens szívében. Talán lennének már húsz esztendős srácaink is, akik mást és másként gondolnak származásról, morálról, létezésről.
De nem lett így, ahogy – leszámítva egy-egy elszigetelt és hamarosan összeomló nyugat-európai példát – máshol sem, állt bár rendelkezésükre többször, százszor húsz esztendő és százszor több pénz. Alkalmatlanok vagyunk mi, emberek a befogadásra, a toleranciára, alapenergiánk a gyűlölet, hogy életben maradhassunk egy kegyetlen és kies világban. Nincs jövőnk ellenségkép nélkül!
A mi történetünk az Ótestamentum véres története, hol minden parancsolat megváltható egy bárány legyilkolásával.
