Legutóbbi írásunkban a szellemi termékeket létrehozó alkotók azon jogos igényéről esett szó, hogy munkájukért ők is fizetséget szeretnének kapni, bármennyire is divatos manapság a fogyasztók részéről – sokszor sajnos a média hathatós támogatásával – a zene ingyenességét elvárni.
Mi lehet tehát a megoldás arra nézve, hogy munkájukért az alkotók jövedelemhez jussanak, a szellemi termékek létrehozásába történő befektetések megtérüljenek, ugyanakkor a technikai fejlődés adta lehetőségeket is kihasználva a fogyasztók is a megfelelő, számukra kedvező formában jussanak hozzá – legálisan! – a zenékhez, filmekhez, stb.?
Alapvetően két, egymástól különböző megközelítés létezik: az egyik az ún. „track-by-track download”, amikor is a felhasználó egy-egy zeneszámot tölt le pénzért a számítógépére, s azt utána - szabadon, korlátlan vagy korlátozott számban - kiírhatja CD-re. Így kizárólag azért a hangfelvételért fizet, amelyet ténylegesen élvezni szeretne, nem kell egy komplett albumot megvásárolnia 1-2 dal kedvéért. Magyarországon ilyen típusú szolgáltatást jelenleg a songo.hu és a dalok.hu kínálnak.
Mindez egy-két kedvenc zeneszám letöltésére kiválóan alkalmas, a módszernek vannak azonban korlátai is. A felhasználónak egyrészt minden egyes dalt külön le kell töltenie, ki kell fizetnie valamilyen fizetési rendszeren keresztül, minden egyes dal licenszét érvényesítenie kell on-line formában vagy mobil telefonon keresztül, stb. A vásárlás és a meghallgatás tehát körülményessé és időigényessé válhat, főleg, ha sok zenét szeretne megszerezni. Manapság az emberek többsége pedig nem csak gyorsan és könnyen szeretne hozzájutni a zenéhez, de nagy mennyiségben is, anyagi, adminisztratív, technikai, stb. korlátok nélkül.
Utóbbira kiváló módszer lehet az előfizetéses rendszer, amikor is egy bizonyos havi/éves/stb. átalánydíj befizetése mellett a felhasználó sok-sok, akár korlátlan számú hangfelvételhez is hozzájuthat. Ennek egyik, talán végletesnek is nevezhető formája az volna, ha az Internet-előfizetésben mindenki számára benne foglaltatna egy bizonyos jogdíj, amelyért a felhasználó aztán onnan és azt tölt le, másol, cserél, megoszt, stb., amit csak akar. Bár emellett a verzió mellett is olvashattunk javaslatokat, támogató írásokat szakmai oldalról, mégis, a fogyasztók által felhasznált zenék adminisztrálásának s ezáltal a befizetett pénzek elosztásának nehézségei valószínűleg megoldhatatlan helyzet elé állítanák az alkotókat, jogtulajdonosokat, hiszen igen nehézkes lenne elérni, hogy pontosan azok kapják meg a nekik járó összegeket, akiknek a zenéit használták. És persze a felhasználók milliói is rögtön tiltakoznának: hirtelen egyetlenegy ember sem akadna a Földön, aki e-mail-ek küldésén kívül bármire is használná valaha is az Internetet (maximum még a saját gyerekéről készült legújabb fotó átküldésére a nagynéninek), így óriási lenne a felháborodás, hogy miért kell jogdíjat fizetnie, amikor soha életében egyetlen zenét sem tölt le, nem ír CD-re.
A „korlátlan hozzáférés, korlátlan mennyiség” elve tehát a gyakorlatban igen nehezen megvalósítható.
Működőképes, köztes megoldás azonban az, ha az előfizetéses rendszer valamilyen korlátozással működik. Például oly módon, hogy egységes havidíj befizetése után a felhasználó az adott hónapban hozzáférhet minden hangfelvételhez, amely a szolgáltató rendszerében megtalálható, ily módon ezek felhasználásáról pontos adatokkal rendelkezik, s így a jogtulajdonosokkal is pontos elszámolást tud vezetni.
Az előfizetéses szolgáltatásoknál azonban felmerül egy újabb dilemma, a „birtoklás vagy hozzáférés” kérdése. Vagyis hogy a felhasználó csak arra szerez-e jogot, hogy az általa kiválasztott hangfelvételeket az adott számítógépén vagy egyéb eszközén, az Internetről bármikor lehívhatja (ún. „streaming” formában) és meghallgathatja, de az adott hangfelvétel fizikailag nem kerül a gépére (s így további hordozóra sem lehet kiírni). Bár attól függetlenül, hogy a hangfelvétel fizikailag nem lesz a felhasználóé, de ahhoz bármikor hozzáférhet és meghallgathatja, úgy tűnik, a fogyasztói szemlélet ekkorát még nem lépett előre: több felmérésből is kiderült, hogy a felhasználók továbbra is birtokolni akarják a zenét – ugyanakkor mindezt nagy mennyiségben, különösebb korlátok nélkül szeretnék. S mivel a technológiai lehetőségük megvan rá, s a kereslet-kínálat egyensúlya az elmúlt években nagyon erősen a felhasználók javára mozdult el, valóban diktálhatják is valamelyest a feltételeket.
A zeneipar, néhány úttörő gondolkodású szolgáltatóval karöltve, korszerű, jó választ adott minderre: az előfizetéses szolgáltatások beindításával. A svédországi központú, de Európa több országában is elérhető Spotify, Amerikában az immáron évek óta legálisan működő Napster vagy konkurense a Rhapsody, illetve a napokban visszatérő, szintén a legalitás útjára lépő Kazaa, és további szolgáltatások mind-mind ezt kínálják: könnyen, gyorsan, nagy mennyiségben hozzáférhető zenét. Sőt, egyes szolgáltatások esetében még arra is lehetőség van, hogy a felhasználó a zenét aztán magával is vigye valamilyen hordozható tároló-lejátszó eszközön.
Az ilyen előfizetéses szolgáltatások első előfutárai már hozzánk is megérkeztek: a UPC, illetve a Vodafone is kínálja ügyfelei számára ezt a lehetőséget, egyelőre azonban csak korlátozott repertoárral. Várhatóan azonban nagy számú kiadó teszi hamarosan lehetővé Magyarországon is a tulajdonukat képező hangfelvételek ily módon történő értékesítését. A kérdés persze ekkor is fennmarad: a szellemi alkotások létrehozóinak jogait nem túlzottan szem előtt tartó, a szerzői jogi törvénysértéseket igencsak bocsánatos bűnnek, sőt, valamiféle jópofa, menő dolognak tartó „véleményformáló” médiaértelmiség által támogatott, az ingyenességhez hozzászokott közönség hajlandó lesz-e bármennyit is fizetni a zenéért, amit valaki másnak a munkája hoz létre számára.
Reményeink szerint igen…
(A szerző a MAHASZ és a ProArt munkatársa.)
A cikk előző részét itt olvashatja el.
