Mi szívunk, a külföldieknek pedig minden tutiság! Nagy lompos székesfővárosunkban csak terelnek, fúrnak, az ipari forradalom idejéből ittmaradt monstrumokkal érthetetlen munkafolyamatokat végeznek sülthagymafejű emberek. A hangerő pedig mint tíz nagyszínpad. De nekik ez is csak látványosság.
Nos, most egy vidám blogger elhatározta, hogy angol nyelvű Budapest-kalauzt bocsát a városunkban túléléssel próbálkozó külföldiek rendelkezésére. Ennek egyik nagysikerű cikkében hasznos útmutatást kapunk arról, hogy hogyan lógjunk a BKV-n. Ennek illusztrálásául pedig mi mást is választhatott volna a szerző, mint Antal Nimród Kontrollját! A nagy metróüldözés az alagútban biztos kedvet csinál egy kis földalatti mozgalmazáshoz az idegenszívűeknek.
A gájd azzal az alapvetéssel indít, hogy aki nem bliccel, az lúzer, aztán beavatja az utazót a lógós technikákba. Ezek közül az egyik leghatékonyabb, ugyanakkor legnehezebben kivitelezhető, hogy magyarnak kell látszani: „Próbálj meg nem turistának látszani. A BKV-ellenőrök szerint minden turista két lábon járó pénztárca. Mindig tűnj ingerültnek, unottnak, depressziósnak, mint általában a magyarok!” (Try not to look like a tourist. BKV controllers think tourists are walking purses. So always look irritated, bored, depressed as the usual Hungarians do.)
Vannak azonban olyanok is, akik nem ásványvízzel, debil mosollyal, zsebtérképpel és Nikonnal járják a várost, és nem is mindig lógnak a buszon. Magyarországot ezer éve elkerülik a nagy népvándorlások, pedig a világ ma is migrál, megy, menekül keletről nyugatra, délről északra. Itthon is akadnak zöld határokon bujdosó, aztán táborba kerülő nyomorultak, akik mindenüket eladták azért, hogy egy levegőtlen dobozban hurcolják el őket valahová, ahol biztos jobb lesz. Őket korábban csak mi, kelet-európaiak tojtuk le, ma már az egész EU kirakta a megtelt táblát – még azok a nemzetek is, akik jelenlegi gazdasági pozíciójukat főként annak köszönhetik, hogy a most menekültstátuszért könyörgők őseit és azok földjeit hazavágták. Pedig valaha virágzó kultúrák, gazdag birodalmak uralták a most tengődő területeket is. Aztán a WTC meghozta a várva várt iszlámfóbiát, végre újra rettegni lehetett, de már nem az oroszoktól és az ufóktól, hanem a szakállas araboktól. Arab – szarabb legszarabb – ezen a viccen röhögcsélnek ma a pallérozott polgárok, hisz már arra sem emlékeznek, hogy a számok, amiket a sörükkel végezvén számlán hoz a pincér, nem Európa szürke ege alatt születtek. Hogy a többiről – csillagászat, irodalom, matematika, sőt, higiénia – már tényleg ne is ejtsünk szót. De azért azt jó, ha tudjuk, hogy ha például nincs a török hódoltság, akkor nincs se lecsó, se fagyi, sőt, még szex sem – legalább is a mai formában. Pedig ezekért még érdemes élni!
Aztán vannak, akiket nem a gazdasági kényszer és nem egy társasutazás, hanem a sors vezetett át Vereckén meg Ferihegyen. Ők lettek áldott és elenyésző színfoltjai városainknak. Hová is lennénk a gyrosos, a csípőscsirkés, a pizzás nélkül – persze az autentikusabbakra gondolok –, és mennyire kéne még több görög, török, orosz, japán, indiai, brazil, spanyol, ír, cseh, thai kifőzde, kocsma, talponálló, pék, halas, sajtos vagy fűszeres, bármi, csak ne kelljen mindig ugyanazt enni és ugyanazokat az arcokat nézni. Meg aztán a falat mellé talán jut egy leheletnyi kultúra is. Belőlük.
Akiket pedig felháborít, hogy a külföldiek bliccelésre biztatják egymást a békávén, és úrrá lesz rajtuk a nemzetféltő attitűd, azoknak elmesélem, hogy mikor tavaly Horvátországba készültünk, az első dolog, amire felhívták figyelmünket a helyi magyarok, hogy ne pazaroljuk a drága kunát, mert a parkolóautomata elfogadja az egyik magyar forintost, amivel igen-igen jól járunk. Esztétikailag is: megmarad a sok szép halas pénz.
És akkor gazdagabbak leszünk.
