A reneszánsz év ürügyén annyi mindenre rá lehetett húzni reneszánsz jelzőt, hogy meglepődünk: vannak könyvek is, melyek tényleg e témával foglalkoznak.

A Mátyás-kori reneszánsz magyar sikertörténet, olyan büszkén emlegetjük, mint a dualizmus korszakát, a 6:3-t, Puskás Öcsit, Munkácsy Mihály festményeit. A reneszánsz alkotások a magyar kulturális imázs és identitás fontos reprezentációi.  

Nemzetközi művészettörténeti áttekintésekben is fontos szerep jut Mátyás királynak, a történelem oktatásban is fontos szerep jut a reneszánsznak, Giovanni Dalmatának tulajdonított Beatrix és Mátyás király képmását minden magyar diák ismeri. Pénzeken, mesékben, mondákban él tovább Mátyás alakja, esti mese epizódok, sőt, még Pol-beat dal (Meghalt Mátyás, oda az igazság) is feleleveníti a maga korában állítólag meglehetősen utált, keménykezű királyunkat.
 
A Stílusok – korszakok sorozat legújabb kötete A reneszánsz Magyarországon alapvetően művészettörténeti aspektusból vizsgálja a korszakot, hozzátéve azt, hogy miért gravitált Mátyás király az itáliai humanizmus felé, hogyan függött össze a politikai érdek és hatalmi legitimáció a reneszánsz pártolásával. Mikó Árpád, a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének vezetője a magyarországi reneszánsz művészetének három korszakát írja körül. 

A reneszánsz művészet legfőbb mecénásának, Mátyás korának művészetét, majd a Jaggeló-kort (II. Ulászló, II. Lajos), melyben már az észak-európai reneszánsz hatásai is fellelhetőek, majd a harmadik nagyobb egységben pedig a három részre szakadt ország művészetéről ír, amikor nincsenek egységes kulturális doktrinák, az elszigetelődött főúri udvarok képükre és hasonlatosságukra formálták a Magyarországra importált reneszánsz divatot. 

A reneszánszról nem könnyű beszélni, nincs igazán jól körülírva a fogalom, nehéz meghatározni, hogy meddig tartott a késő reneszánsz, ráadásul a gótika és a barokk sokáig együtt élt a reneszánsz hagyományokkal. Tegyük hozzá persze azt is, hogy a mohácsi csata utáni másfél században a magyar reneszánsz már kevésbé emlékezetes alkotásokkal állt elő, hisz abban az időben Magyarország két civilizáció határzónájába tartozott, egy afféle kulturális stalker volt a három részre szakadt ország. 

Az építészettörténészeknek sincs könnyű dolguk, amikor a XIV. századi Buda reneszánsz profilját akarják megrajzolni. A leletek sokszor nem az eredeti helyükön vannak, számos reneszánsz díszítő elemet a későbbi korok épületeiben találtak meg a régészek. A művészettörténetre fogékony lelkek számára sokszor marad a fantáziálás a Bonfini forrásszövegeiben megfestett Pallas-kútról, mely megérte a török idők végét, és csak utána pusztult el. 

És vajon milyen lehetett az a Firenzéből hozatott kút, mely annyira szép volt, hogy itáliai neoplatonisták epigrammákat írtak róla? Milyen lehetett eredeti formájában a visegrádi palota, melyről azt írta Bonfini, hogy Lucullus villáját is felülmúlta…
Ha nem akarunk nagyon elkalandozni, érdemes Mikó Árpád gazdagon illusztrált könyvét elolvasnunk, melyből felsejlik a magyar reneszánsz felvidéki és erdélyi kincseinek rajzolata is.