A Transformers után újabb játékbirodalom elevenedik meg a moziban: a G.I. Joe nem intellektuális élmény, de nem is annak készült, popcorn-filmként azonban tökéletesen támasztja fel a '80-as évek egyik meghatározó márkáját.

A Hasbro játékkonszern eredetileg 1964-ben kezdte el gyártani a G.I. Joe akciófigurákat, legsikeresebb, a korábbiaknál kisebb méretű bábukból álló Real American Hero nevű szériáikat azonban 1982-től 1994-ig dobták a piacra, megtámogatva rajzfilmsorozattal, képregénnyel és még ki tudja, mi minden mással. A G.I. Joe figurák méltán tekinthetők Barbie fiúknak szóló megfelelőjének: világszerte tízmilliós nagyságrendben adták el őket, és okkal feltételezhető, hogy nincs a bolygónak olyan sarka, ahová nem jutottak el a nemzetközi elitkommandós katonák, illetve örök ellenfeleik, a Cobra terrorszervezet tagjai.

Magyarországon először a rajzfilmbe lehetett belebotlani: az égi csatornák ’80-as évek végi bejövetelekor éppen a Super Channelen adták a sorozatot. Ekkor még legfeljebb a Shopping City Südbe tartó karavánok utasai találkozhattak a szereplők plasztik másaival, de nem kellett sokat várni az első játékok beérkezésére sem. Ezek 1989 környékén bukkantak fel a hazai boltokban, és itthon is hihetetlen sikert arattak. Így aztán aki hímnemű, és nagyjából 25-32 éves, annak nálunk sem kell külön elmagyarázni, mi fán terem a G.I. Joe. Mivel az Egyesült Államokban néhány évvel korábban kezdődött a Hasbro akciófigurái körüli őrület, mint itthon, üzleti szempontból még szerencsés is, hogy a témában nagyjából egy évtizede létező filmtervek megvalósulása végül egészen 2009-ig húzódott. Aki annak idején gyűjtötte a G.I. Joe játékokat, annak ma már gyereke van, méghozzá nagyjából éppen olyan korban, hogy fogékony az ilyesmire… Tehát az időzítés körülbelül ugyanolyan szerencsés, mint a másik nagy emblematikus ’80-as évek-beli játékbirodalom, a Transformers esetében, és a készítők vélhetően hasonló sikerekre is bazíroznak Stephen Sommers filmjével, még ha nem is vallják be.
Vajon milyen lehet az a film, amit egy akciójáték és az azt megtámogató rajzfilmsorozat alapján készítenek? Úgy van, pontosan olyan: egyszerű, mint a bot, ám valahol éppen ez adja a dolog báját. A G.I. Joe szerencsére nem is veszi komolyan magát (elmondhatatlanul jó, hogy az első tervekkel ellentétben végül nem Steven Spielbergé lett a projekt, ki tudja, milyen patetikus, zászlólobogtatós giccsröhej sült volna ki belőle akkor), így aztán sztoriról, szereplőkről, karakterekről beszélni igazából felesleges is. A lényeg annyi, hogy a hatalommániákus fegyvergyáros, James „Destro” McCullen megvezeti a komplett NATO-t, és saját földalatti terrorszervezetét fegyverzi fel a katonai szövetség által biztosított dollárszázmilliárdokból, a hivatalosan nem is létező, több száz főt számoló szigorúan titkos nemzetközi elit hadtest, a G.I. Joe pedig felveszi vele a harcot. Akárcsak annak idején a rajzfilmben vagy a gyerekszoba szőnyegén…
A gyártási költségek 170 millió dollárra rúgtak, ami még mai mércével is kiugróan magasnak számít, így aztán nem csoda, hogy a film jószerivel páratlanul látványos, hangos és impozáns. Képregényfigurák rohangásznak keresztül-kasul a vásznon a hihetetlen valós vagy CGI díszletek között akár a sivatagban, akár Párizsban, akár a sarkvidéki jégpáncél alatt, miközben végig nyugisak és lazák maradnak, és olyan macho dumákat eresztenek meg, amiket már a C-kategóriás filmekben is évek óta tiltanak. De az egész valahogy mégis működőképes. Az egysejtű sztori és az egydimenziós, régről már jól ismert karakterek tökéletesen alkalmasak a nosztalgia felkeltésére a felnőttekben, a mai gyerekek pedig a moziból kijőve már borítékolhatóan Duke-nak vagy Snake-Eyesnak képzelik majd magukat, vagyis a készítők célja teljesült: a G.I. Joe a maga nemében a mítosz ugyanolyan sikeres újraálmodásának tekinthető, mint a Transformers vagy a képregényfilmek közül mondjuk az X-Men. És persze ezekhez hasonlóan itt is bármi megtörténhet: akármikor elő lehet húzni egy újabb karaktert az éppen szükséges szuperképességekkel, felszereléssel, fizimiskával, tehát a sztori tetszőlegesen bővíthető jóformán akármilyen irányba.

Kellemesen buta, ám szórakoztató popcorn-mozi született tehát - bár a párizsi üldözéses jelenet és az Eiffel-torony lerombolása alighanem már 9-10 évesen is túlzásnak tűnt volna -, és hacsak a Föld nem tér ki a pályájáról, a csillagászati bevételek is biztosnak tűnnek. 2-3 év múlva tehát garantáltan itt a folytatás is. Addig pedig a régiek mellé egy egész sornyi új figurát is kénytelen lesz venni mindenki a gyereknek, mert ha megnézi a filmet, egészen biztos, hogy ki fogja követelni.